Igaz legyen minden történet

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Nem ez az első könyv, amely a Száll a kakukk fészkére és az Amadeus Oscar-díjas rendezőjéről hozzánk is eljut. Jan Novák, az ugyancsak Amerikában élő, cseh dokumentarista húsz évvel ezelőtt beszélgetett Milos Formannal. Ennek lett kézzelfogható eredménye a magyarul Fordulatok – Emlékirataim címmel a Kalligram kiadásában megjelent vaskos kötet, amelynek cseh verzióját Bohdan Sláma, a Vadméhek, a Valami boldogság, A vidéki tanító és a Négy Nap rendezője is hosszasan olvasgatta.

Forman jól ismeri Sláma filmjeit. Connecticuti otthonában mind a négyet ott őrzi a dolgozószobája polcán.

Sláma többször nyilatkozta az elmúlt évek során: Forman itthon forgatott munkái (Fekete Péter, Egy szöszi szerelmei, Tűz van, babám!) nagyban befolyásolták pályaválasztásában, s ma is példaképének tekinti őt. 2012 nyarán mindezt személyesen is elmondta neki, hiszen napokat töltött nála egy hosszas szakmai beszélgetés révén, amellyel elsősorban azoknak a pályatársaknak akart örömet szerezni, akik hozzá hasonlóan őszinte kíváncsisággal akartak betekinteni a világhírű filmes alkotóműhelyébe. A többórás, videokamerával felvett beszélgetés most könyv alakban is megjelenik Foglalkozása: rendező címmel. A Kakukkért öt, az Amadeusért nyolc Oscar-díjjal jutalmazott Milos Forman, akit Berlin, Cannes, Róma és Párizs is a legrangosabb szakmai elismerésben részesített, aki pályakezdése óta minden történetével, minden hősével az igazságot kutatja, műhelytitkairól beszélt kendőzetlenül itthoni kollégájának.

„Egyetlen kritérium létezik számomra, amikor már a forgatás színhelyén látom és hallom a színészt: hiszek-e neki vagy sem? Ez nagyon lényeges. Elhiszi-e vajon az ember a mondatban rejlő gondolatot, miközben az furcsán, gépiesen, művien hangzik? Ha ugyanis nem hiszem, azon nyomban újraveszem a jelenetet. Más a leírt szó és más a kimondott. Ha nem érzem hitelesnek a színész szájából, valahol hiba történt, újra kell fogalmazni a gondolatot. És addig nyaggatom a színészt, amíg el nem jut abba a lelkiállapotba, hogy minden szava őszintén hangzik.”

Sláma szerint vannak rendezők, akik valósággal letámadják a színészt a spontán reakció kedvéért. Forman ezt a módszert tudatosan sohasem alkalmazta.

„Én ugyanis nem hiszek ebben – állítja. – A támadásban ott a feszültség, az idegesség, ami aztán átitatja a dialógot, és azt érezni lehet. Ami nem jó. Az eredménynek meggyőzőnek kell lennie, a gondolatot fényesen kell továbbadni. Én határtalanul csodálom a színészeket, ezért is örülök, hogy néha-néha engem is felkérnek kisebb-nagyobb szerepre. Egészen más a kamera mögött értetlenkedni, hogy milyen egyszerű ez az egész, miért nem úgy mondja a szöveget, hogy a tartalma mindenki számára világos legyen? De hogy mégsem olyan egyszerű, arra csak akkor jön rá az ember, ha színészi feladatot is vállal. Engem minden alkalommal lenyűgöz, ha a színész magától tudja, mit kell tennie, és tökéletesen beleéli magát a figurába, nincs egy hamis gesztusa, egy rosszul árnyalt szava.”

A válogatásokon jelentkező megérzéseiről, az első benyomásairól is faggatta a jeles alkotót jó nevű cseh kollégája. Arról, hogy előfordult-e már vele, hogy nem figyelt a belső hangra?

„Ha az első percben valami azt súgja, hogy megtaláltam, ő az, akit az adott szerepre keresek, még nem árulom el neki, hogy ő a legesélyesebb a feladatra. Jön a következő fázis, amikor behívom próbára. Megkapja a szöveget, és én leszek a partnere. Velem kell játszania. Sokéves tapasztalatom szerint a színész ugyanis nem szereti, ha a rendező csak ott ül, és figyeli minden szavát, gesztusát, mozdulatát. Sokkal felszabadultabb, ha velem játszhat, ha én adom meg a jelenet tempóját, hangulatát. Ő majd abban megkapaszkodik, és finoman megnyilvánul. Nagyon intim összefonódás ez. Két egyéniség személyes harca. A színészé és a rendezőé.”

Hogy miben látja az alapvető különbséget az amerikai és az európai filmművészet között Milos Forman? A Foglalkozása: rendező című, most megjelenő könyvben erre is pontos választ ad. „Az amerikai filmek jelentős része tulajdonképpen mese. Felnőtteknek szóló mese. Az európai film pedig igyekszik olyannak mutatni az életet, amilyen az valójában. Az amerikai hős mindig álmokat kerget, el akar érni valamit, célja van, győzni szeretne, a néző pedig izgul érte, drukkol neki. De a történetnek el kell jutnia odáig, arra a pontra, hogy a néző azt érezze: a várva várt győzelem mégis meghiúsul. És akkor kell felemelkednie a hősnek, abban a pillanatban. Valami olyat kell tennie, amivel a néző azonosulni tud, amitől hirtelen jó érzése támad, és átélhet egy hatalmas katarzist. Ez pedig már a film, a rendező győzelme is: a közönség elégedetten távozik a moziból.”

Hét év telt el a Goya kísértetei óta. Milos Forman azóta nem forgatott játékfilmet, de játszott Christophe Honoré Szerelem nélkül soha című francia-angol-cseh koprodukcióban készült romantikus drámájában. Gyengülő látásán szemműtéttel segítettek az orvosok, ízületi bántalmai ellen gyógyszereket szed. Még nem mondta ki, hogy befejezte. Csak egy jól megírt forgatókönyvre lenne szüksége.