Ifjú Szivek 20

Az 1998-as választások után megváltozott politikai légkörben aztán megnyílt az út, hogy új szakmai alapokra helyezve tulajdonképpen újjáalakuljon a Szivek. Hégli Dusan győztes koncepciójának lényegi eleme egy professzionálisan működő kamara-táncegyüttes létrehozása volt. A hivatásos táncszínház 2000 szeptemberében alakult meg. Az azóta eltelt két évtized mérlegét Grendel Ágotával, lapunk munkatársával, az Ifjú Szivek egykori igazgatójával (2003–2006), valamint Varsányi Lászlóval, a táncszínház hivatalban levő direktorával (2014-) igyekeztünk megvonni.

Még mielőtt rátérnénk a húszéves hivatásos táncszínház teljesítményére, álljunk meg egy pillanatra a márkanévnél. Az Ifjú Szivek a korábbi évtizedekben is a szlovákiai magyar kultúra meghatározó intézménye volt; megkockáztatom, valamilyen Szivek-élménye mindenkinek van. Fel tudják idézni a személyes elsőt, a meghatározót?

Grendel Ágota: Maradt néhány gyerekkori emlékem a Szivekről, azokból az időkből, amikor egészen mást jelentett kisebbségnek, magyarnak lenni Csehszlovákiában, mint manapság. Stilizált, színes ruhában állt a színpadon az énekkar, amely népdalfeldolgozásokat is előadott. Aztán filmszakadás. Csaknem egy évtizeddel később a bátyám a Szivekben táncolt, később kiderült, hogy tanáraink közül is többen táncolnak vagy énekelnek az együttesben, sőt, tulajdonképpen bekerülhettem volna az énekkarba, mert osztályfőnökünk, Kulcsár Tibor, miután leérettségiztetett bennünket, a Szivek igazgatója lett, invitált is bennünket. Néhány osztálytársunk tagja lett az énekkarnak, aztán a fiam is, miután kinőtt az Apró Szőttesből. Természetesen később több Szivek-előadást láttam, Varga Ervin, Katona István idejéből is, amikor már inkább a tánc, a néptánc felé tolódott a hangsúly, nem a nagy zenekar volt a főszereplő. Amíg nem alakult meg a Szőttes, amelynek a terve az volt, hogy a koreográfiákat, a zenét csak tiszta forrásból merítsék és elhagyják végre a mojszejevi utat, addig nem nagyon lehetett válogatni. A zselízi és a gombaszögi fesztiválokon látott, hallott az ember néhány eredeti táncot, zenét, bár akkor akadtak, akik úgy gondolták, a néptánc nem a színpadra való. Csakhogy ha onnan lekerült volna, nálunk szép lassan kihal, mert nem élt olyan intenzíven, mint mondjuk Erdélyben, ahova innen is jártak gyűjteni. Mi több, az ottani zene, tánc sokkal érdekesebb volt néhány gyűjtő számára, mint az, amit itt, az orra előtt talált. Az erdélyi népművészetnek akkor kultusza volt Magyarországon is, itt is. Ami nem nagy baj, mert egyeseket valószínűleg az indított el a hazai magyar népművészet felé.

Varsányi László: Népzenészként a 70-es évektől vagyok aktív résztvevője a szakmának. Azóta követem figyelemmel mások mellett az Ifjú Szivek működését is. Számomra a személyes kötődés Hégli Dusan igazgatóvá válásakor alakult ki. Vele akkor már hosszú ideje együtt dolgoztunk a Varsányi Zenekarral. Mindig is különleges és egyedi volt, ahogy a tánchoz viszonyult. Ezért is döntöttem úgy 1999-ben, hogy zenészként, Ág Tibor mellett tagja leszek az Ifjú Szivek művészeti tanácsának. Tulajdonképpen egy tanácsadó testület voltunk, amely a hivatásos táncegyüttessé válás folyamatában, az egyes igazgatói döntéseket megelőzően szakmai szempontokat figyelembe véve mérlegelte a lehetőségeket és megoldásokat javasolt.

Az, hogy 2000-ben hivatásos együttessé válhatott a Szivek, milyen változást jelentett a korábbi státuszához képest? Illetve: a mából visszatekintve mit tett hozzá a működéséhez? Mit hozott az a szerkezeti átalakítás, amely a maga idejében nagyon is érzékeny téma volt?

VL: Az alapvető különbség, hogy egy hivatásos együttesben az intézmény teljes állománya alkalmazotti viszonyban végzi a munkáját, beleértve a táncosokat, zenészeket is. Ez nyitott teret arra, hogy megvalósulhasson az az újszerű műsorpolitika, amely megalapozta az elmúlt 20 év sikereit. 2000 előtt az Ifjú Szivekben 6 különböző zenei részleg működött, valamint a tánckar. Budapesten szűk szakmai körökben sem volt ismert az együttes neve. Ez az, amibe 1999-ben Hégli Dusan akkori igazgató beleállt, hogy megváltoztassa. Az is fontos volt, hogy a pozsonyi, fővárosi intézmény szorosabb kapcsolatban álljon a magyarok lakta vidéken a falusi közösségekkel és a különböző műhelyekkel. Ezt szolgálta számtalan olyan tevékenység, amelyet a Szivek az oktatás és a közművelődés területén felvállalt: középiskolai oktatás, főiskolai oktatás, országos, szakmai minősítő versenyek, fesztiválok szervezése, gyűjtések, táborok... Az Ifjú Sziveket hosszú időn át a pozsonyi diákság töltötte meg tartalommal, de én mindig is úgy tekintettem rá, mint valamennyi szlovákiai magyar intézményére. 2000. szeptember 1-jével ez teljesedett ki. Az a tény, hogy a ruszin és a roma kisebbségnek már évtizedek óta volt akkor hivatásos intézménye, amely a hagyományos kultúrával foglalkozott, magában is elég ahhoz, hogy egy normális, jóérzésű magyar ember ne kérdőjelezze meg az Ifjú Szivek hivatásos együttessé válását. A félmilliós magyarságnak is járt ez.

GÁ: Voltak, akiket bosszantott, hogy létrejött a hivatásos táncegyüttes. Ők azt szerették volna, ha minden marad a régiben, ha a Szivek hobbiszinten működik. Valószínűleg nem gondoltak bele, milyen jelentősége van egy hivatásos együttesnek, amely műsorának alapja a néptánc, a népzene. A legalapvetőbb változás: a tánckar és a zenekar profikból állt. Nem pusztán kedvtelésből ropták a táncot, húzták a zenét, hanem naponta próbáltak, gyakoroltak, gyűjtések felvételeit nézték, rengeteget tanultak így is. És rengeteget adtak tovább. A Szivek profi táncosai közül sokan vezetnek együttest, készítenek koreográfiát más csapatoknak. Nem nézek le műfajokat, de azt gondolom, álérv, amit egyesek mondanak, hogy azt kell adni a közönségnek, amit igényel, amit elvár, és beérik egy kettőt jobbra, kettőt balra csárdással, mert arra vastapsol a közönség. Egyetlen kivétellel a hivatásos Szivek minden műsorát láttam, volt, amelyiket kis kultúrházban, volt, amelyiket fővárosi színházban – mindenütt állva tapsolt a közönség. Egyetlen kivétellel. A Hontalanítás végén döbbent csend.

Feltételezem, mindketten más-más kondíciójú együttessel, más-más feltételek között vették át az Ifjú Szivek igazgatását. Hogyan határozták meg a saját pozíciójukat és mit tekintettek a legfontosabb szakmai feladatnak?

GÁ: Amikor Hégli Dusan úgy döntött, nem akarja az idejét adminisztratív munkákkal tölteni, a koreográfiára, a műsorokra szeretne összpontosítani, azokat kívánja tökéletesen megalkotni – az első lépésektől a zeneszámok összeállításán át a kosztümökig, a világításig –, pályázatot hirdettek az igazgatói posztra. Azzal az elképzeléssel jelentkeztem, hogy, egy, a profi táncosoknak diplomát szerzünk a Magyar Táncművészeti Főiskola táncpedagógus szakán, így aki befejezi táncos pályafutását, okleveles táncpedagógusként csoportot vezethet, ha annyira elkötelezett; kettő, hogy a Duna utcai gimnáziumban néprajzra szakosodott osztályt nyitunk, hiszen országszerte számos gyerekegyüttes működik, az utánpótlás onnan is érkezhet a Szivekbe; és három, színházterem kialakításán is gondolkodtunk, elvégre itt állt a hatalmas próbaterem, kihasználatlanul. A háromból három terv kipipálva.

VL: Valaki épp az igazgatói pályázatom beadása idejében azt írta egy kritikában, hogy Hégli Hontalanításával megszületett a szlovákiai magyar dráma. Egyetértek. Fontos, hogy a táncszínház olyan témákat is színpadra vigyen, amelyek elősegítik a szlovákiában élő magyarság kollektív identitásának létrejöttét, megmaradását. A 2005-ös Felföldi levelek ebből a szempontból egyfajta origó. Amikor igazgató lettem, két nagyon konkrét célja volt az együttesnek. Az egyik, hogy a Hontalanítás után, a folklórelőadások mellett további, még szélesebb közönséget célzó, aktuális témákat feldolgozó táncszínházi előadások szülessenek. Ez a cél tulajdonképpen Avignonban teljesedett ki. Ha nem jön a koronavírus, idén harmadszor lettünk volna ott a fesztiválon. A másik cél az volt, hogy a pozsonyi székházunkat valahogy rendbehozzuk. Tulajdonképpen már 2000-ben sem volt kielégítő az épület állapota, az elmúlt 20 év alatt anyagi okokból nem kerülhetett sor komolyabb rekonstrukcióra. Úgy tűnik, idén ez végre sikerülni fog. Márciustól zajlik az épület felújítása, és ha minden jól megy, a világjárvány levonulása után vadonatúj, korszerű és funkcionális színházi környezetben folytathatjuk a munkát és fogadhatjuk a nézőinket Pozsonyban.

Nehéz lenne vitatni, hogy Hégli Dusan művészeti irányításával izgalmas és szuverén utat járt be – vagy pontosabban: úton jár – a Szivek. Egyszerre kapcsolódik a magyar néptánckincs színpadi megjelenítésének hagyományához, keresi a kapcsolódási pontokat a társművészetekkel, a tágabban vett európai kulturális hagyománnyal, miközben nagyon is kortárs formákban gondolkodik. Önök miben látják ezeknek a törekvéseknek a tétjét?

VL: Az elmúlt lassan egy évtizedben fontosnak láttuk, hogy bizonyítsuk, a hagyományos paraszti társadalmakban létrejött kultúra képes színpadi kifejezőeszközként is működni. Bartóktól Novák Ferencig sok művész több évtizedes munkája fekszik abban, hogy ez a zenei és táncos hagyomány komoly eszközként működik a színházban vagy a magaskultúra egyéb előadótermeiben. Ennek következménye, hogy a Szivek olyan társadalmi témákhoz nyúlt, amelyek a ma emberét foglalkoztatják. A Hontalanítás előadásszámai vagy az avignoni fesztiválon való részvétel számomra egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a Martin György által felvázolt elvek alapján, a tudományosan is megismert falusi tánckultúra kellő felkészültséggel, nyitottsággal és korszerű színházi eszközökkel bármely témában meg tudja szólítani a színház értő közönséget.

GÁ: Hégli Dusan már az első műsoraival jelezte: más lesz a Szivek, mint eddig volt. A Szép öregemberek, szép öregasszonyok, a Zenészek táncai, A honti igricek is szólt valamiről, a Felföldi levekkel Bartók nyomába eredt, a Magyar tánciskola iskolákba vitte a népzenét és a néptáncot, és bevonta, pontosabban fölvitte a színpadra a gyerekeket is. A Finomhangolás, amellyel Avignonban aratott nagy sikert, tükröt tart a társadalom elé: tessék, íme, a 21. században még mindig, talán egyre inkább van családon belüli erőszak. Igen, táncban is meg lehet fogalmazni, lépésekkel, mozdulatokkal, mint ahogy a Hontalanításhoz sem volt szükség egyetlen magyarázó szóra sem.

Mit tapasztalnak, milyen az Ifjú Szivek fogadtatása, ha úgy tetszik, presztízse: mit jelent a szlovákiai magyaroknak, mit jelent az összmagyar kultúra szempontjából, mit jelent Szlovákiában, mondjuk, szlovák közegben, és milyen tapasztalatokat hozott a nagy kiugrási kísérlet az európai színházi térbe? Gondolok itt elsősorban az avignoni szereplésre...

VL: 2012-ben a budapesti Várszínházban, az akkori Nemzeti Táncszínházban láttam a Hontalanítást. A végén állva tapsolt a közönség. Azóta teljesen mindegy, hogy a Kakukktojást, az Allegro Molto Barbarót, a Finetuningot vagy a Határon túli nemzeti táncot mutatjuk be, mindig áll a közönség az előadásaink végén. Mivel nem tudok mindig minden előadáson jelen lenni, gyakran én is csak a közösségi médiában látom a közönség reakcióját egy-egy kis videón. Eleinte aggódtam, hogy Brünnben vagy Sanghajban, vagy éppen Avignonban vagy Füleken hogy reagálnak az emberek, hiszen annyira különböző tematikájúak az egyes műsorok. A közönség 2012-ben felállt és azóta állva maradt.

GÁ: Ehhez csak két apró személyes adalékot tennék hozzá. Amikor a Szivekbe kerültem, abban az évben Amerikában turnézott az együttes három hétig. Érdekes tapasztalat volt, bár nem az első az életemben, hasonlóban volt részem Svédországban 1990-ben, hogy sok helyen magyaros étkekkel terítették a műsort. Volt, ahol töltött káposztával, máshol gulyással, rétessel, pogácsával, hurkával, kolbásszal. Egy csöppet furcsállottam, de miután néhány emberrel beszéltem az idősebb nemzedék tagjai közül, megértettem, hogy a második, harmadik generáció már nem úgy magyar, ahogy az első. Hogy a kisunoka fölveszi a hímzett mellényt, de értelemszerűen nem azt érzi, amit a nagymama, nagypapa. És a néptánc, népzene szerelméhez is a gyomron keresztül vezet az út. Ha belegondolunk, annak idején Zselízen, Gombaszögön is lacipecsenyével, kolbásszal a kezükben nézték a műsort az emberek, ha el nem mosta az eső, mert akkoriban a tudósítások java úgy kezdődött, hogy a zuhogó eső, a vihar sem tántorította el a közönséget. Amúgy azt is el kell mondani, hogy a hazai szakma teljes mértékben elismeri Hégli Dusan munkásságát, ezt az is bizonyítja, hogy a szakma jeles képviselői eljönnek a bemutatókra, sőt volt idő, amikor a szlovák népi együttes táncosai a Szivekbe jártak tanulni, nálunk próbáltak. A nem szakma? Erről is van saját tapasztalatom, élményem. A diabetológusom ruszin, meghívtam őt néhány előadásra. Egy kukkot sem ért magyarul, mégis élvezte a Felföldi leveleket, pedig abban van összekötő szöveg. A Hontalanítás után pedig bizony törölgette a szemét.

Egészségesebb időkben, amikor például a jubileumi gálákon összejönnek az egykori és mai szivesek, jól érezhető, hogy ez a közösség olyan, mint egy sok generációt összefogó nagy család. De a profi lét azért más kérdéseket is felvet. Honnan érkeznek, akik ma színpadra lépnek az előadásokban, és mit mutat az elmúlt két évtized, merre kanyarodik az életük, ha az érthető okokból záros időtartamú táncoskarrier végére érnek?

VL: Az augusztusi felvételire 30-an jelentkeztek táncos munkakörbe. Jönnek táncosok a Táncművészeti Egyetemről, Budapestről, de voltak már a VŠMU-ról, Pozsonyból is. Számtalan olyan jó amatőr együttes van a Kárpát-medencében, ahonnan szívesen látunk mindenkit. Fontos a táncos előképzettség, az előadói készség és a munkabírás, de a nyitottság is elengedhetetlen. Van, aki 20 éve itt dolgozik, van, aki idén szeptemberben kezdett. Az átlagos hivatásos táncos karrier nagyjából 10 év, de ez nagyon egyéni. Az elmúlt 20 évben itt dolgozó táncosok mára együttesvezetőként, táncoktatóként működnek az ország különböző pontjain.

A Szivek korábbi története, az intézményesülés és az azóta eltelt időszak is időről időre megmutatta, hogy a táncszínház léte nemcsak szakmai, művészeti kérdés, hanem részben politikai is, legalábbis az érdekérvényesítés lehetőségének vonatkozásában. Nyugodt helyzetben nyugodtan folyt a szakmai munka, aztán amikor billent a status quo, „ügyek” jöttek: volt példa az együttes által megvétózott igazgatói pályázatra, a táncszínház vezetése által vegzálásnak minősített ellenőrzésekre, a rendes tevékenységet akadályozó intézkedésekre... Most, amikor ez a külső erőtér megint átíródik, mit gondolnak, mennyiben van hatással ez a Szivekre? Folyamatosság vagy megszakítás várható?

VL: Nem tisztem találgatni, de velünk talán az a baj, hogy minket nem lehet „használni”. Tűnhet úgy, hogy emiatt néha hátrányos helyzetbe kerülünk. Az Ifjú Szivek az elmúlt 20 évben egyetlen politikai rendezvényen sem vett részt. Ez tudatos döntés, én nem gondolom, hogy a kultúrát vagy a művészetet propagandacélokra kellene felhasználni. Amikor falusi zenészekkel együtt muzsikáltam, azt tapasztaltam, hogy a zene számukra a legelemibb önkifejezési eszköz. A mindennapjaik teltek ezzel a kultúrával, generációk nőttek fel, a faluközösségekben szerelmek, házasságok köttettek, de a halottaikat is ezzel a zenei világgal siratták el. Nem hiszem, hogy kizárólag a nemzeti identitásunkat lehet a hagyományos kultúrával bizonygatni. Sokkal többre tartom annál. A legkisebb gömöri kultúrházban és az avignoni színházakban is helye van. Nekem ez fontos.

GÁ: Egy államilag támogatott profi együttesnek mindig voltak, vannak, lesznek irigyei, akik azt gondolják, nekik jár mondjuk az igazgatói poszt, mert milyen jól hangzik bemutatkozáskor, hogy X. Y. vagyok, az Ifjú Szivek Táncszínház igazgatója. Már az én időmben is voltak bonyodalmak, bár a komoly gondok később kezdődtek.

2020 az élő emberemlékezetben példátlan év: a pandémia hogyan érinti a társulatot?

VL: Mi nem vártuk meg a szabályokat, az első pillanattól az ép ész diktálta módon működünk. Mielőtt újra próbálni kezdtünk, kollektív PCR tesztet csináltattunk minden alkalmazottunknak, így a próbatermi munkából adódó veszély némileg csökkent, de arra sajnos nincs anyagi keretünk, hogy ezt kellő gyakorisággal elvégezzük. A rendelkezéseket betartjuk, folyamatosan figyelemmel kísérjük, hogyan reagálnak más intézmények, színházak itthon vagy akár külföldön. Van egy forgatókönyvünk ez ügyben, ehhez igazodva dolgozunk most. Nyolc előadást sikerült a nyár végén és szeptemberben megtartani, a további 54 tervezett itthoni műsorunk sajnos átkerül a jövő évre. Az Allegro Molto Barbaro francia nyelvű változata, amelyben Jean-Marc Barr-ral és Parti Nagy Lajossal dolgoztunk együtt, szintén nem kerülhetett idén színpadra. Jó hír viszont, hogy mind a 18 előadás bekerült az avignoni Golovine Táncszínház 2021-es fesztiválprogramjába. Közben dolgozunk három új előadáson, novemberben megjelenik a zenekarunk Giuoco Piano című új lemeze, melyet épp a napokban rögzítettek Budapesten a Pannonia Stúdióban. A november 19-i lemezbemutatót a pozsonyi Prímási palotában megpróbáljuk olyan minőségben rögzíteni, hogy esetleg más módon juttassuk el a közönséghez. Egy kimondottan az online térbe készülő darab főpróbáján is túl vagyunk. Közben persze zajlik az épületfelújítás a maga nehézségeivel és meglepetéseivel együtt. Bízom abban, hogy február 1-jén már nézőket is fogadhatunk a megújult színházban.