Idillből a tragédia felé

Egy gyermeki barátság idilli képsoraival nyit a film: Léo (Eden Dambrine) és Rémi (Gustav De Waele) önfeledten futnak a végeláthatatlan virágmezőkön, féktelen tempóban tapossák a bringát, a békés belga vidék összemosódik mögöttük. A két fiú a saját maga alkotta fantáziavilágában él, a nyári vakáció szinte minden percét együtt töltik. Legjobb barátok, elválaszthatatlanok – olyan barátság ez, ami kivételesen fordul elő az ember életében, és amelyet leginkább gyerekek képesek ilyen őszintén átélni. Léo és Rémi lassan maguk mögött hagyják a gyerekkort, bár ők maguk ezt még nem tudatosítják. Nyár van, az utolsó békés nyár.

A háborítatlan boldogság időszaka óhatatlanul a vége felé közeledik. Léo és Rémi új sulit kezdenek, az új osztálytársak között számukra új társadalmi nyomásokat tapasztalnak meg, melyek következtében új érzésekkel viaskodnak. Eddig sosem kellett magyarázkodniuk barátságuk miatt. A többi tini között azonban, ahol elvárások uralkodnak a nemi szerepekkel kapcsolatban, egy enyhe homofóbiával átitatott közösségben barátságuk nevetség tárgyává válik. Vihogó tinilányok kérdezgetik tőlük, hogy együtt vannak-e. Vajon képes-e ezt egy őszinte barátság elviselni, vagy fontosabbá válik a társaság szimpátiájának elnyerése?

Lukas Dhont belga rendező filmjét a legjobb nemzetközi film kategóriában jelölték az idei Oscar-versenyben, Cannes-ban a nagydíjat vitte el. Nálunk elsőként fesztiválfilmként mutatkozott be, márciustól a mozik is vetítik, bár sajnos csak az artmozik kínálatában lelhető fel. A film márpedig megérdemli a figyelmet: olyan témát jár körül, mely hajlamos elkerülni a figyelmünket, miközben napjaink  egyre égetőbb problémájának mutatkozik.

A gyerekek és tinik depressziója olyan kérdés, mellyel nem foglalkozunk eleget – már csak azért is fontos lenne, hogy minél több ember megnézze a Közelt, mert olyan témát feszeget, mely ritkán kerül a mozivászonra. Pszichológusok és pszichiáterek figyelmeztetnek világszerte, hogy a gyerekek és tinik körében a depresszió – kiváltképpen most, a pandémia okozta bezártságot követően – ijesztő méreteket ölt. Míg pár évtizeddel ezelőtt ritkaságnak számítottak a fiatal generációt érintő lelki betegségek, ma akár 12, sőt 10 évesek is depresszióval küszködhetnek és gondolhatnak öngyilkosságra. Szakemberek szerint az utóbbi időben megkétszereződött a depresszióval küzdő gyerekek száma – mindemellett, tegyük hozzá, további rémisztő adat, hogy Szlovákiában a pszichiátriai intézetek gyerekek esetében csupán az akut eseteket képesek kezelni.

Amikor osztálytársaik megkérdezik, hogy melegek-e, Léo gyorsan rávágja, hogy nem. Reakciója biztos előjele annak, hogy a két fiú kapcsolata alapvetően meg fog változni. Léo gyorsan felismeri, hogy a társaság szimpátiáját csak akkor nyerheti el, ha elkerüli annak gyanúját, hogy Rémivel egy párt alkotnak. Új hobbit talál, hokizni kezd, pedig az alapvetően agresszív sport egyáltalán nem illik a jelleméhez. Ellöki magától Rémit – viselkedésének súlyára csak később eszmél, akkor, amikor már késő. Nem látja, vagy nem akarja látni, mennyi fájdalmat okoz barátjának.

Ekkor – valahol a film közepén – megtörténik a tragédia. A történet, mely eddig egy barátság sebezhetőségét vizsgálta, hirtelen a gyász tanulmányaként folytatódik. Mi pedig a barátját vesztett fiú szemszögéből nézzük tovább a történetet – egyrészt azt, hogyan fordul át az ijedtség önvádba, és azt, hogy egy fiát elvesztett anya hogyan próbál meg- gyürkőzni a lehetetlennel, és elfogadni az elfogadhatatlant.

Lukas Dhont filmje visszafogottan, realista ábrázolással, csendesen mesél, könnyen értelmezhető szimbólumrendszerbe ágyazva a történetet. Léo családja virágokat termeszt, és a történet az évszakok változásával párhuzamban bontakozik ki: az ősz beálltával, mikor a két fiú barátsága hanyatlani kezd, összeesnek a dércsíp- te virágok. Újra tavaszodik, majd közeleg a nyár, mikor az elfogadás, megbékélés lehetősége merül fel.