Húsz éve barátja Gorbacsovnak

Zolcer János, a müncheni illetőségű tévéproducer, aki azonos Zolczer Jánossal, az egykori Új Ifjúság jó nevű riporterével, egy nap úgy döntött: bemutatja a nyolcvanas-kilencvenes évek vezető politikusait. A forgatások során került egyre szorosabb kapcsolatba Mihail Gorbacsovval, s húsz éve tartó barátságuk kézzelfogható tanúbizonysága a könyv, amelynek alcíme: Az ember, aki megváltoztatta a világot. Hitelességét a mű főhőse aláírásával jelzi, amikor a kötet előszavában azt írja: „Sok éve személyesen ismerem a könyv szerzőjét, akit tehetséges rendezőnek és dokumentumfilmesnek tartok. Új könyvprojektjét… az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikusnak találtam.”

A pozsonyi ifjúsági hetilapban betöltött vezető riporteri állása mellett Zolcer János annak idején cseh, szlovák, magyarországi és jugoszláv lapoknak is rendszeresen dolgozott. 1986-ig. Aztán illegális körülmények között elhagyta az országot. Röviden: disszidált. Nagyobb ambíciók fűtötték, mint hogy egy magas példányszámban megjelenő, szlovákiai magyar lap munkatársa legyen.

Egy idő után bizonyára kicsinek és szűknek, de leginkább nyomasztónak érezhette azt a közeget, amelyben élt.

Nem egyik napról a másikra született meg bennem, hogy elmegyek. Érleltem a gondolatot. Bár négy-öt ország újságjának dolgoztam, valahogy mégis úgy éreztem, mindenben visszafog a rendszer. Az utolsó két évben bevonták az útlevelemet. Volt idő, amikor Magyarországra is csak évente kétszer mehettem. Olvasói találkozókra jártam szlovákiai magyar iskolákba, és soha nem fogtam be a számat. Akkoriban már megfordultam egy-két nyugat-európai országban, és lelkesen beszéltem arról, hogy ott milyen szépen élnek az emberek, és milyen jól mennek a dolgok. Egyszer csak behívtak a rendőrségre, elvették az útlevelemet. Engem nem tartotok fogva, gondoltam, nekem nem fogtok diktálni, hogy mit írjak és hogyan. Rebellis voltam, aki mindig mást akart, és nem lépett be a pártba. Formálisan elváltam, majd formálisan megnősültem Jugoszláviában. Az anyakönyvvezető előtt láttam másodszor a feleségemet. Amint megkaptam a nyugatnémet vízumot, felültem a Münchenbe tartó buszra. Éjfélkor Újvidékről megérkeztem az ottani pályaudvarra, de aki megígérte, hogy várni és segíteni fog, nem várt és nem segített. Az első éjszakát a pályaudvar lépcsőjén töltöttem. Másnap befogadott egy ismerős, és néhány hónapon belül már munkám is volt. A németnyelv-tudásom a nullával volt egyenlő, fél év elteltével azonban már könnyen boldogultam. Amikor már saját cégem volt Münchenben, a volt iskolámnak Ipolybalogon tíz számítógépet vittem, a kassai iskolámból pedig éveken keresztül egy hónapra vendégül láttam a két legjobb diákot.

Először fotósként dolgozott egy ügynökségnél. Ennek híre volt Pozsonyban.

Kiküldtek Wimbledonba, a Tetthely standfotósaként pedig eljutottam különböző helyekre, akkoriban viszont már ez is kevés volt. Másfél év után kicsempésztem a családomat Németországba. Jött a feleségem a két lányommal együtt, hatéves volt az egyik, nyolc a másik. Két hete voltunk együtt, elkezdődött az iskola. Nem sokkal később már úgy beszélték a bajor német nyelvet, hogy nem értettem őket. Én cowboyfilmekből és a Bild Zeitungból tanultam meg németül, mert azoknak a legegyszerűbb a nyelvezete.

A könyvet magyarul írta?

De négyszer átolvastam, mielőtt a szerkesztőhöz került volna az anyag. Ha az ember több nyelvet beszél, nagyon nehéz hibátlanul írni. Nekem is már sok minden németül jut eszembe, fogalmazódik meg a fejemben. Olyan könyvet akartam kiadni a kezemből, amely gördülékeny, egyszerű nyelvezetű, ugyanakkor tartalmilag igényes.

Mennyi ideig dolgozott a müncheni ügynökségnél?

Másfél évig. Akkor már nagyon úgy éreztem, hogy szeretnék váltani. Arra gondoltam, igazából a filmes berkekben lenne lehetőségem labdába rúgni. Az ugyanis nemzetközi terep. Elkezdtem szinopszisokat küldeni a német televíziónak. Vagy nem kaptam választ, vagy azt írták, hogy köszönjük, ez tárgytalan. Ez már 1989 kora nyara volt. S akkor meghallottam a híreket, hogy Bulgáriában, ahol akkor kilencmillió ember élt, s abból másfél millió török nemzetiségű, Todor Zsivkov, az akkori pártvezető húszkilós csomagokkal toloncolja ki őket az országból. Odautaztam a megspórolt pénzemen, leforgattam a riportfilmet, és felhívtam a Bajor Televíziót, hogy meghoztam a világ legszenzációsabb anyagát a nagy exodusról. Azt mondták: sajnáljuk, ez a téma nem érdekel bennünket.

Ki az ajtón, vissza az ablakon?

Hallották az akcentusomból, hogy kelet-európai vagyok, és megkérdezték, volna-e kedvem Budapestre utazni, ahol egy csomó keletnémet várja, hogy Ausztrián keresztül zöld utat kapjon Nyugat-Németországba. Magyar vagyok én is, mondtam, csak Csehszlovákiából, de vannak kapcsolataim Budapesten. Két óra múlva már kocsiban ültem. Két hónap után az első német menekültáradattal jutottam vissza Németországba. Azalatt naponta tudósítottam a német televíziót. Átszöktünk a menekültekkel a határon, elkaptak bennünket, ránk lőttek, lecsuktak, volt minden. Ezzel alapoztam meg a kinti karrieremet, hiszen a filmek jogai, mivel külsősként dolgoztam, nálam voltak. A világ különböző pontjairól hívtak, hogy szeretnék megvenni az anyagot. Később felkértek, hogy tudósítsak a prágai és pozsonyi eseményekről, majd mentem Tiranába, Bukarestbe, Temesvárra. Volt, hogy majdnem lelőttek. Egy évvel később már a volt Kádár-villát béreltem ki a Balaton partján, oda hívtam össze a húsz tudósítómat és negyven tévétársaság főszerkesztőjét, akikkel dolgoztam.

Működik még a cége?

Igen. Washingtonban, Los Angelesben és Tokióban is volt irodám. De már megelégeltem a napi rohanást. Huszonhét országban volt jelen a cégem. 2008 körül váltottam. Archív anyagokat vásároltam videókazettákon. Harmincötezer darabot gyűjtöttem össze. 1900-tól 2000-ig minden fontos világesemény megvan. Politika, kultúra, sport. A Mount Everest megmászásától Bill Clinton szerelmi botrányáig minden. Százrészes sorozatot készítettem a ZDF-nek a 20. századról. Minden évből a legfontosabb eseményeket mutatom meg tíz percben. Felkerestünk túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítettünk olyanokkal, akik érintettjei voltak az eseményeknek.

Mihail Gorbacsov hogyan lépett be az életébe? Elkezdett politizálni?

Nem. Még közösségi alkat sem vagyok. Nem szoktam bálokra, összejövetelekre, fogadásokra járni. Nagyon megválogatom, kikkel találkozom. A politikai véleményemet nem nyilvánítom ki, pedig van, és nagyon kemény. Embereket és helyzeteket mutatok be, a filmjeimet Amerikától Japánig vagy ötven ország tévéközönsége látja. A Gorbacsov-könyvet azért írtam meg, mert úgy gondoltam, ha a világ egyik legnagyobb élő politikusával, általa pedig olyan egyéniségekkel kerültem kapcsolatba, mint Bush, Arafat vagy II. János Pál pápa, akkor ezt tovább kell adnom, hiszen nagyon kevés riporternek volt lehetősége arra, hogy például heteket töltsön Bush elnöknél Mihail Gorbacsov társaságában. Ez kiváltságos helyzet volt, amellyel élni kellett, majd elmondani, hogy ezek az emberek megváltoztatták a világot.

Most, márciusban Gorbacsov kilencvenéves. Milyen állapotban van?

Rossz. A Szovjetunióban minden pártfőtitkár addig uralkodott, amíg élt. Ha Gorbacsov keményvonalas politikus lett volna, gyakorlatilag még ma is létezne a Szovjetunió, hiszen erőszakkal összetákolt ország volt. Erőszakkal pedig Gorbacsov is összetarthatta volna. De mit mondott? Menjetek, és csináljon mindenki, amit akar. Kettőnket Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter hozott össze a bécsi Sacher Szállóban. Kezet fogtunk, megölelt, és onnantól fogva úgy viszonyul hozzám, mintha a fia vagy a testvére lennék. Egyszer elmentünk vacsorázni Izraelben. Szóltam a német stábtagoknak, hogy jöjjenek ők is. Gorbacsov leintett. Azt mondta, téged hívtalak, te gyere, te a miénk vagy! Ti nás! A szállodai szobájába is csak engem hívott fel a testőrén kívül. Elvitt a szülőfalujába, láthattam a felesége hálószobáját, ahol ma is minden úgy van, ahogy Raisza életében volt. Én két hónappal a halála után ismerkedtem meg a férjével. Irina, a lányuk egy évvel fiatalabb nálam, 1957-ben született. Gorbacsov Moszkvában él, öt éve ki sem mozdult a városból, mert ott érzi jól magát. Imádja Moszkvát.

Minden bekerült a könyvbe, aminek ott kell lennie?

Lehetne háromszor ilyen vastag, hiszen minden sztoriról újabb tíz jutott eszembe, de a lényeg így is benne van. Húsz év nagy idő, Gorbacsovval mindig történik valami. Már készül a könyv német és angol fordítása, de lesz kínai, indiai, szlovák és cseh megjelenése is. Gorbacsovról már vagy száz könyv megjelent a világban, de előszót csak ehhez adott. Mondtam neki ugyanis, hogy csak akkor írom meg a könyvet, ha pár mondattal hitelesíti. Én olyan kötettel akartam előállni, amely nem csupán néhány történészhez jut el, hanem tömegekhez. Nem a vájt fülűekhez, hanem a legszélesebb olvasóközönséghez. Mihail Szergejevics, mert így hívom őt, semmit nem változtatott a szövegen.

Dokumentummese lett a könyv műfaja. Miért?

A politikusok memoárjai általában fényezések. Ez nem. Ha létezik objektív igazság, akkor az ebben a könyvben benne van. Ezért dokumentum. És azért mese, mert mindent ténylegesen úgy próbáltam eladni, mint egy mesét. Azzal is kezdődik a könyv, hogy: „Egyszer volt, hol nem volt, egy szinte ismeretlen észak-kaukázusi faluból elindult egy parasztfiú, és felküzdötte magát a csúcsra: ötven év múlva a nevétől zengett a világ. – Megtette a hihetetlen nagy utat, mert hitt az álmaiban!” Mindehhez ő maga csupán annyit fűz: „Nehéz, de szép életem volt! Ha fiatalokkal beszélek, azt szoktam nekik mondani: ha ti is egy szép, tartalmas életet akartok, akkor higgyetek az álmaitokban, és tegyetek meg mindent, hogy valóra is váljanak!”

Tíz szóval meg tudná határozni Gorbacsov egyéniségét?

Nem fontossági sorrendben mondom a tulajdonságait. Nyílt, becsületes, szavatartó, barátságos, humoros, őszinte, családcentrikus, romantikus, tisztességes és… ezt egy szóval nem tudom kifejezni… becsüli azokat, akik mellette állnak.

A szerző a Vasárnap munkatársa