Gorbi és Genscher Prágában a Lobkowitz-palotában

– Ma is hallom az örömujjongást, amitől nem tudtam befejezni a beszédemet - emlékezik vissza Hans-Dietrich Genscher 2001-ben, Prágában, a német nagykövetség erkélyén állva. Akinek most az 1989. szeptemberi eseményekről beszél az a Szovjetunió volt elnöke, Mihail Gorbacsov.

– És ezt a bejelentést, meg a mögötte lévő háttérmunkát, személyesen neked köszönhette a több ezer menekült - jegyzi meg Gorbacsov, s ezzel méltatni is szerette volna német barátjának az akkori nagyon elkötelezett munkáját.

– Igyekeztem mindent megtenni, hiszen “katasztrófális” hírek érkeztek Prágából. Így azonnal cselekednünk kellett! - válaszolja Genscher, és részletesen mesélni kezd azokról a szeptemberi napokról.

Hans-Dietrich Genscher 1989-ben Nyugat-Németország külügyminisztere és alkancellárja volt. Szeptemberben New Yorkban, az ENSZ soronkövetkező ülésén tartózkodott. Itt érték el őt a drámai hírek a prágai német követségen uralkodó állapotokról. A német nagykövet 8 oldalas levélben részletesen leírta főnökének a tarthatatlan helyzetet. Sőt, a nagykövet mellékelt egy levél-javaslatot, amelyet Helmut Kohl német kanzellárnak kellene elküldenie Milos Jakes akkori csehszlovák pártfőtitkárhoz.

Genscher a levél elolvassa után azonnal felkereste a szintén New Yorkban tartózkodó NDK külügyminisztert, Oskar Fischert, hogy megoldást találjanak a problémára.
Fischer szinte komolytalanul kezelte a helyzetet:
- Azt mondta nekem, ha majd egy jó hét múlva hazamegy Kelet-Berlinbe, akkor utána néz a dolgoknak és meglátja, mit tehet! - emlékezik vissza Genscher. - Dehát mi nem várhatunk egy hetet, itt azonnal cselekedni kell, volt Fischernek a válaszom, amire ő változatlanul elmondta, majd, ha hazamegy, akkor többet tud mondani.
Genscher ezután felhívta a szintén New Yorkban lévő csehszlovák külügyminisztert is. Jaromír Johanes sem tudott neki semmi konkrétat ígérni.

– No, ebből elég volt, gondoltam, ez így nem mehet tovább, most azonnal cselekedni kell - emlékezik vissza Genscher, aki mindig is a tettek embere volt. Nemhogy egy hetet, de egy órát sem akart tovább várni.
Azonnal felhívta az ENSZ közgyűlésén New Yorkban tartózkodó szovjet külügyminisztert, Eduard Sevardnadzet, akitől sürgős találkozót kért.

– Sevarnadze megkérdezte, mikorra tudok a szovjet követséghez érni, mert hajlandó egy másik ország külügyminiszterével lemondani a megbeszélését és azonnal fogad engem. Mondtam neki, 20 perc múlva ott leszek. Miután letettem a telefont kiderült, autóink nincsenek a közelbe, így más megoldást kellett találnunk. Kimentünk az utcára és egy rendőrségi autót kértünk meg, hogy azonnal vigyen el minket a szovjet követségre. Így a rendőrök kék fénnyel, szirénázva vittek az őrült forgalomban Sevardnadzéhoz.

Genscher nagyon magas állami pozíciói ellenére is mindig tudott és szeretett nagyon egyszerűen viselkedni, alkalmazkodni a kihívásokhoz. Amikor 1972-ben a münchen olimpián palesztin terroristák izraeli túszokat ejtettek, akkor Genscher odament a túszejtőkhöz és cserét ajánlott fel nekik: engedjék szabadon a sportolókat és helyettük ő lesz a túsz. Miután a palesztinok ezt nem fogadták el, Genscher kijött az épületből és azonnal felajánlotta lemondását. Úgy érezte, nem alkalmas a külügyminiszteri feladatra, hiszen nem tudta megoldani a túszdrámát. Szerencsére, Kohl kancellár, ezt nem fogadta el.

– Amikor Sevardnadze-hoz vittek, akkor is azt éreztem: itt azonnal cselekedni kell, gyors megoldásra van szükség, mert a helyzet drámai. Akkor Münchenben az olimpián 17 ember halt meg. Most Prágában sokkal több ember élete a tét.

Genscher a telefonbeszélgetés után jó 20 percre már Sevardnadzenál ült.

– Vannak gyerekek a menekültek között, kérdezte tőlem Sevardnadze. Mondtam neki, 600 gyerek van, sőt egészen kicsi babák is vannak. És néhány mondatban jellemeztem az állapotokat: kb 4.000 NDK-s menekült már hetek óta a szűkös Nyugat-Német nagykövetség épületében kért menedékjogot, mert nem akarnak visszamenni Honecker kommunista országába. Az épületben emeletes vaságyakon, a lépcsőházban, folyosókon, raktárakban alszanak, csupán néhány wc, mosdó jut a sok embernek. Félő, hogy fertőzés, járvány üti fel a fejét. A tarthatatlan helyzetet azonnal meg kell oldanunk - emlékezik vissza Genscher a Sevardnadzeval folytatott beszélgetésre.

– És mit mondott Eduard - kérdezi Genschert Gorbacsov, aki annak idején Sevardnadze felettese, a Szovjetunió elnöke volt.

– Azt mondta: “Ez szörnyű, segítek!”, és azonnal felvette a telefonkagylót - válaszolja Genscher.

Mindez 1989. szeptember 28-án, egy csütörtöki napon történt.

Miután Genscher elhagyta Sevardnadze irodáját, a szovjet külügyminiszter az NDK nagykövetségét tárcsázta és a külügyminisztert kérte. Nem tudták őt azonnal kapcsolni. Sevardnadze sürgős visszahívást kért, majd tárcsázta Moszkvát.

– Eduard felhívott New Yorkból és leírta a prágai helyzetet. Mindketten egyetértettünk, azonnal cselekedni kell. Eduard jelezte, sürgősen beszél a Kelet-Német külügyminiszterrel és intézkedik. Mondtam neki, tegye azt és informáljon, ha valami probléma lenne - emlékezik vissza Gorbacsov arra a szeptember végi napra.

Sevardnadzet percekkel később visszahívta Oskar Fischer. Hosszan beszélgettek. Szóba került Gorbacsov is. Sevardnadze jelezte, beszélt főnökével - aki az akkori párthierarchia szerint Fischer indirekt főnöke is volt! - , és elmondta, Gorbacsov szintén támogatja az azonnali megoldást!

Fischer időt kért. Valószínűleg telefonált Kelet-Berlinbe, beszélt a “direkt” főnökével, Erich Honeckerrel, az NDK pártfőtitkárával. A kommunista vezető tombolt, de tehetetlen volt. Arra utasította miniszterét, csak egyetlen feltétellel egyezzen bele a közel 4.000 menekült kiengedésébe (abban az időben a Kelet-Európa-i kommunista országok között nemzetközi szerződések voltak, miszerint egymás állampolgárait nem engedik a nyugati határaikon kiutazni!). A feltétel pedig: a menekülteket szállító vonatoknak át kell haladniuk az NDK területén!

Ha lúd, hát legyen kövér! Az NDK vezetése csak úgy egyszerűen nem volt hajlandó kiengedni a karmai közül 4.000 embert. A menekülteket meg kell böntetni az átutazás félelmetes tényével, a hozzátartozóikat meg majd valahogy másképpen!

Fischer megígérte Honeckernek, hogy minden rendben lesz, és a menekülteket még egyszer a “halálfélelembe” kergeti. Hiszen ez a 4.000 ember épp a félelem miatt nem volt hajlandó visszamenni szülőhazájába.

Féltek a kemény retorzióktól.

Most pedig, újra vissza kell menniük korábbi “börtönükbe”, a több órás út során retteghetnek, vajon nem állítja-e meg a vonatot a hírhedt Stasi titkosrendőrség, nem szállítják-e le őket és visznek mindenkit börtönbe?… Sőt, ha leszedik őket a vonatról, akkor még otthon maradt családtagjaikra is büntetés vár. Olyan bélyeget ragasztanak rájuk, ami lemoshatatlan lesz, és egy életen keresztül viselnük kell. A rokonok is elveszítik munkahelyüket, gyermekeik nem tanulhatnak egyetemen, elveszik az útlevelüket, többé nem hagyhatják el az országot…

És akkor, 1989 szeptemberében, amikor még állt a Berlini fal, amikor még a hidegháború javában dúlt, amikor még az NDK-ban - és Csehszlovákiában is! - 500.000 szovjet katona állomásozott, mindannyian úgy érezték, a hatóságoktól félni kell, és egy komoly büntetés lehet a menekülés ára.

1989. szeptember 29-én Oskar Fischer, miután mindent megbeszélt Erich Honeckerrel, felhívta Eudard Sevardnadzet és közülte vele: természetesen szeretnék elkerülni a humanitárius katasztrófát, és a nemzetközi botrányt, ezért “engedélyezik” a menekültek nyugatra történő távozását - de csak az NDK-n keresztül. Azért az NDK-n keresztül, hogy így az ottani szervek mindenkinek adhassanak egy kiutazási engedélyt. Ezzel aztán hivatalosan elhagyhatják az országot és érvényes papírokkal érkezhetnek meg Nyugat-Németországba. Ha úgy tetszik, ez még nagyon jól is hangozott: mennyire gálánsak ezek a Kelet-Németek!?… De várjuk ki a végét!

Fisher még megkérte Sevardnadzet, hasson oda, hogy a Bonn-i német vezetés tegyen ígéretet, a jövőben nem engednek be NDK menekülteket a követségeik épületeibe. Sevardnadze megígérte, bár ezt akkor is, később is “nevetséges igény”-nek tartotta. Az NDK vezetése valószínűleg nem sejtette, hogy Sevardnadze már régóta a pokolba kívánja az egész kommunista világot.

Közben Genscher New Yorkból utasította a prágai nagykövetséget: a városban azonnal vegyenek ki minden üres hotelszobát és abban helyezzék el a menekülteket. Egyben hivatalosan felkérték az akkori kommunista Csehszlovák hatóságokat, hogy a követség épületén kívül tartózkodó NDK menekültek ellen ne alkalmazzanak semmiféle retorziót. Tekintsék őket továbbra is úgy, mintha az NSZK nagykövetségének oltalma alatt lennének.

Sevardnadze Fischerrel való megbeszéléséről értesítette Genschert. Nem sokkal később, Horst Neubauer, az NDK állandó bonni képviselője, hivatalosan is tájékoztatta Genschert az “egyszeri és humanitárius” akcióról. Ő is kihangysúlyozta: a vonatoknak át kell haladniuk az NDK területén. Genscher biztosítékot kért, az NDK garantálja a menekültek biztonságát. Neubauer annyit mondott: nem állunk a vonatok elé!

– Amikor szeptember 30-án Prágába repültem - emlékezik vissza Genscher - folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan mondjam majd el a több ezer embernek, hogy utazhatnak, szabadok, csak előtte még haza kell menniük! Jómagam is az NDK-ban születtem, 1952-ben települtem át nyugatra. Tudtam, az emberekben nagyon erősen él a félelelm, és ha ezt bejelentem nekik, elküldenek a fenébe. De tudtam, más megoldás nincs, meg kell győznöm őket, hogy ne féljenek! Ha kell, velük megyek én is.

Genscher szerint, a biztonságos utazás tényének az elhitetése, sokkal nagyon feladatnak tűnt, mint magának a kiutazásnak a megszervezése.

Egyszer, amikor a kaukázusi Archyz-ban, egy hintaágyban ülve erről a témáról beszélgettünk, elmondta, benne is felmerültek komoly kételyek, hogy Honecker Stasi-ja megállíthatja majd a menekültekkel teli vonatokat.

– Őszintén mondom, mivel tudtam, hogy az ügybe benne van Sevardnadze, sőt, Gorbacsov is, nehéz volt elképzelni a vonatok feltartóztatását, de… De voltak kételyeim, méghozzá elég komolyak. Szeptember 10-én Magyarországon keresztül nyugatra távozott vagy 30.000 Kelet-Német menekült. Három héttel később Prágában (és Varsóból) újra több ezren menekülnek. Ettől vérszemet kaphatnak az otthon maradtak. Ettől már féltek Kelet-Berlinben is. És ez a folyamat végzetes lehet Honecker számára. De Honecker tehetetlen volt. Elsősorban azért, mert nem tudhatta védőbástyaként maga mellett Moszkvát, Gorbacsovot. Gondolom, akkor már érezhette, hogy magára maradt, de a hatalomhoz még mindig görcsösen ragaszkodott.

Miközben Genschert hallgatom, közbevágok, és odaszólok Gorbacsovnak (aki egy kicsit arréb beszélgetett a helyiekkel!), jöjjön már ide, mert ezeket a dicsérő szavakat neki is hallania kell.

– Hagyjad, kérlek - mondja Genscher. - Sejti ő ezt nagyon jól! Ha ő nincs, akkor abban az időben millió dolog nem történhetett volna meg. Sok mindenről biztosan konkrétan nem is tudott, de az a szellem, az a légkör, amit ő a peresztrojkával megteremtett - mindent megváltoztatott, mindent lehetővé tett.

Genscher köhint egyet, majd folytatja:

– Nézz ide, mondok egy példát. Ha akkor nem Gorbacsov a főtitkár, akkor biztosan nem Sevardnadze a külügyminiszter. De még előbbről kezdem: ha akkor nem Gorbacsov a főtitkár, akkor Magyarországról nem távozhatott volna 30.000 NKD-menekült és eszébe se sem jutott volna 4.000 embernek a prágai követségre menekülni. De maradjunk csak Sevardnadze-nál. Ha mondjuk az elődje, Gromyko akkor a külügyminiszter, akkor az egészen biztosan nem fogadott volna azonnal. Ő elintézte volna egyetlen szóval a problémát: NYET! Majd ő is valamikor visszarepül Moszkvába, beszél Brezsnyevvel, aztán lesz valami… Közben Prágában meg emberek halnak meg. De kezdjük azzal, hogy az ő idejükben menekültek sem lettek volna!

Én 1974-től voltam külügyminiszter és alkancellár. Többször találkoztam a legfelsőbb szovjet vezetéssel. Ők mintha programozott lények lettek volna: racionalitás, érzelmek nélkül. Számukra a megoldást a tankok, a katonák, az erőszak jelentette. 1953-ban a keletnémet felkelés, 1956 Budapest, 1968 Prága, 1979 Afganisztán…

Ha nem jön Gorbacsov a dolgok ugyanígy folytatódtak volna tovább.

Gorbacsov közben odajön hozzánk. Mondom neki, róla beszélgetünk. Erre ő, “no, mit lehet rólam beszélni… semmit!”, mondja legyintve, majd a közeli, hóval borította hegycsúcsok felé mutat: “Látjátok, ez az én hazám, ott havasak a hegyek, itt meg zöldel a fű… olyan, mint egy csoda”.

De “ugorjunk” vissza Prágába, ahol Genschernek szintén sikerült egy “csodát” véghezvinnie.
Genscher szeptember 30-án megérkezik New Yorkból Bonnba majd azonnal indul tovább Prágába. Ott újságírók hada várja, de a sajtóval mindig udvarias és előzékeny Genscher, most nem áll velük szóba. Csak annyit mond nekik, előbb a menekültekkel akarok beszélni.

A menekültek között egyre elviselhetetlenebb és reménytelenebb a hangulat.

A helyzetet csak rontja a közéjük beférkőzött sok-sok stasi-titkosrendőr. Ezek menekülteknek adják ki magukat, de valójában kemény rábeszélő-megfélelmlítő propagandát végeznek az amúgy is nyomorúságos helyzetben lévők között. Én a munkájukat a saját szememmel láttam 1-2 hónappal korábban Budapesten, a Zugliget-i menekült táborban. Sőt, ott a tábor bejárata előtt még egy kis lakókocsit is felállítottak, abba várták és igyekeztek meggyőzni az “eltévelyedetteket” NDK-s állampolgárokat. A környező házak tetejéről pedig “befilmeztek” a táborba, aztán azzal riogatták az embereket, hogy az NDK-ban a hozzátartozóikat is megkeresik majd.

De az elszántság nagy úr: egyik éjszaka a menekültek a lakókocsira hatalmas vörös betűkkel felírták: FIGYELEM, STASI! Másnapra eltűnt a lakókocsi.

• A túlzsúfolt prágai táborban is aktívan dolgozott a Stasi. Egyrészt próbáltak meggyőzni az embereket, hogy helytelenül cselekszenek és térjenek vissza hazájukba. Másrészt igyekeztek kideríteni az okokat, miért akarják egyre többen elhagyni az NDK-t. Egy, a Stasi munkatársai által írt jelentésben, ilyen okok szerepelnek:
• Elégedetlenség a gyenge vagy hiányos áruellátás miatt;
• Elégedetlenség a nem megfelelő szolgáltatások miatt;
• Elégedetlenség az orvosi ellátás hiányosságai miatt;
• Az embereknek nem tetszenek az utazási korlátozások az NDK-n belül és kívül;
• Elégedetlenség a nem kielégítő munkakörülmények miatt;
• Elégedetlenség az alacsony bérek és fizetések miatt;
• Bosszúságok az állami szervek, vállalatok és intézmények vezetői és alkalmazottai által okozott bürokratikus magatartás miatt, valamint az állampolgárokkal való “durva” bántalmazások miatt;
• Értetlenség és elégedetlenség az NDK médiapolitikája miatt…

– Csupa olyan dolgok, amiket akkor bárki Kelet-Európában, legyen az magyar, bolgár, cseh vagy szlovák elmondhatott volna. A problémák egy tőről fakadtak, ezért minden a Kreml által írányított országban jelen voltak. A problémákra a megoldás is kizárólag a Kreml, és annak mindenkori ura, a kommunista párt főtitkárának a kezében volt.

Ezt pontosan tudta Mihail Gorbacsov is.

– Egyszer szülőfalujában, Privolnojeben járva elmesélte nekem, hogy amikor a közeli Sztavropol-i területen a párt első titkára lett, megértette, egy helyi vezető csak nagyon kis változásokat tud elérni. Mindent Moszkvából, a Kremlből irányítanak. Aki lejjebb van és nem úgy táncol, ahogy Moszkvából fütyülnek, annak hamar befellegzett.

Ezért is támadt Gorbacsovnak az az “eretnek” ötlete: ha nem megy lentről, próbáljuk meg fentről! Vagyis, ha egyszer talán ő lehetne a főtitkár, akkor mindent befolyásolhatna, irányíthatna. Tehát, soha többé nem mondhatnák neki: Mihail Szergejevics, hagyd a fenébe, nem kellenek nekünk újítások, jól van így minden, ahogy van!

Mert ezt beosztottként, apparátcsikként sokszor megkapta.

Aztán telt, múlt az idő, 1985 márciusában Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunitsa Pártja főtitkára: az egykori szegény parasztlegényből - 54 évesen! - ő lett a Kreml ura. Sokak szerint a világ ura!

És ő főtitkárként ilyeneket kezdett mondani: “Így nem lehet tovább élni!”, “Moszkva nem parancsol többé!”, “Minden ország, nemzet vegye kezébe a sorsát és döntsen önállóan, szabadon!”, “Elég volt a fegyverkezésből, a rakéták helyett termeljünk: adjunk élelmet, bugyit és banánt az embereknek!”…

A hangja elért Kelet-Németországig. Az emberek 1989 nyarán tömegesen elindultak Magyarországra, Csehszlovákiába, Lengyelországra nyaralni, azzal a titkos szándékkal, többé nem tértnek vissza otthonaikba és Nyugat-Németországba akarnak menekülni.

Mindezt tették, tehették azért, mert Moszkvában Gorbacsov megteremtette a szabad döntés jogát: országoknak, nemzeteknek, embereknek.
Az emberek, pedig élni ajartak vele - legalábbis egyre többen megpróbálkoztak. De akkor még ennek a megvalósítása cseppet sem volt egyszerű.

1989. szeptember 30-at írunk.

A prágai NSZK nagykövetségére megérkezik Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter. Senkivel sem áll szóba, azonnal a csodás palota első emeleti erkélyére megy. Pontosabban menne. A bejáratnál, a lépcsőkön mindenütt vaságyak, elcsigázott menekültek. Alig tud átmenni a tömegen.
A nagykövetségen 4.000-re becsülik a menekültek számát, akik egy része az épületen belül, másik részük az épület kertjében él már napok, hetek óta.
Genscher ugyan olvasta a nagykövet jelentését, de a látottak, a bűz még jobban lesúlytja.
Az akkori NSZK nagykövet egy 1989. szeptember 29-én kelt levélben ilyeneket ír Genschernek.
- a régi épület statikailag nem bír el nagyobb terhelést: ágyakkal, emberekkel sokszorosan túl van zsúfolva

• az épületben a követségi tevékenységet csupán 2-3 helység zsúfoltuk, így annak a további végzése is akadályozva van
• nincs elegendő wc, mosdó - a kertben újakat már nem lehet feállítani
• a szennyvízelvezetők eldugultak, sok helyen hömpölyög a szennyvíz
• az épületben a menekültek mindenütt főznek, ezért nagy a tűzveszély és nincs menekülő-útvonal, ha tűz ütne ki, tömegkatasztrófa lehet
• egy tömegpánik esetén (beázás, rossz időjárás, alkohol, stressz, provokáció…) egymást agyontaposnák az emberek
• 600 gyermek van a menekültek között, akiknek a taníttatása csak részben van megoldva (a kertben egy sátor alatt van alkalmi iskola)
• az ágyakat felváltva használják az emberek, rengetegen a lépcsőkön alszanak, már állóhely sincs az épületben…
• a kialakult helyzetben a betegségek, fertőzések gyorsan terjedhetnek
• hiányos a táplálkozás, a ruházkodás, az emberek minimális helyen tudnak mozogni, ami pánikhangulatot teremthet…

Az épületben a tömeg felismerte és értetlenkedve fogadta Genschert. A jövetelére nem számítottak, így fogalmuk sem volt az érkezése céljáról. De jelenléte reményt adott számukra.

– A leírtak szörnyűek, a látottak pedig döbbenetesek voltak - emlékezik vissza Genscher, aki végül átfúrta magát a tömegen és kijutott az első emelten lévő hatalmas erkélyre.

Az erkélyről nagyvonalakban láthatta a rengeteg menekültet: emberek, sátrak, wc-ék, Trabantok mindenfelé, szinte egy tűt sem lehetne már leejteni a kertben.

Genscher kiállt az erkély közepére. Már sötét este volt. Egy alkalmi reflektor világította meg őt és valaki mikrofont nyomott a kezébe.

– Mondtam már életemben nagyon sok beszédet, tömegek, kamerák előtt. Általában ez nem jelent problémát. De most éreztem, hasonló helyzet, hasonló történelmi pillanat, ilyen egyedülálló bejelentést még sosem tettem. Bevallom, zavarba is voltam, meg majdnem el is érzékenyültem. De a tömeg éljenzése magával ragadott - emlékezik vissza Genscher a követség erkélyén, ahol már egy emléktábla ismerteti az akkori eseményeket.

Genscher belekezd a beszédbe:

A tömeg üdvrivalgása minden mondatot félbeszakít. Aztán jön az elhíresült és befejezetlen mondat:

“Ich bin zu Ihnen gekommen - a tömeg ujjong, elnyomja Genscher hangját - Ich bin zu Ihnen gekommen, um Ihnen mitzuteilen, dass heute Ihre Ausreise..."
( “Azért jöttem Önökhöz - a tömeg ujjong, elnyomja Genscher hangját - azért jöttem Önökhöz, hogy tájékoztassam Önöket, hogy ma az Önök utazása…")
A tömeg ujjong, füfyül, sikoltozik… Genscher nem tudja befejezni a mondatot: több ezren tapsolnak, örülnek! Csak néhány perc elteltével tudja folytatni a beszédét. A tömeg a fél mondatból is megérette: rabságuknak vége, utazhatnak Nyugat-Németországba.

Genscher nagysokára elmondhatta, hogy összesen 5 vonatszerelvény indul majd. Az első 21.30-kor, aztán óránként a többi. A követségről buszok viszik a menekültek a prágai pályudvarra. Elsőnek a gyerekek és szüleik mehetnek.

A tömeg skandálni kezdi: Danke schön, Danke schön… Genscher megint csak egy-egy mondatot tud elmondani egyfolytában. De aztán jön a legnehezebb rész.

– Tudtam, a beszédemben be kell jelentem azt is, hogy a vonatok az NDK területén fognak majd áthaladni. Abban reménykedtem, a tömeg örül, felszabadult és az útvonal nem lesz majd probléma számára. De tévedtem: füttykoncert, hurrogás, nemtetszés fogadta a bejelentésemet. Elmondtam nekik, megértem őket, én is az NDK-ból származom és a szövetségi kormány meg személy szerint én is garántálom a biztonságukat. Erre kicsit alábbhagyott füttykoncert. Az emberek elfogadták és tudomásul vették a helyzetet.

Genscher még elmesélte a 4.000 menekültnek, hogy az NDK-ban majd megállnak, felszállnak a Kelet-Német határőrök és mindenkinek adnak egy kiutazási dokumentumot, amellyel beutazhat Nyugat-Németországba.

Arra azonban Genscher se számított, hogy a határőrökkel rengeteg Stasi titkosrendőr is felszáll a vonatra és elkezdi “megfélemlíteni”, meggyőzni a menekülteket: ha most leszállnak, nem lesz bántódásuk, ha elhagyják az országot az itt maradt hozzátartozóik is bajba kerülhetnek!

Utólag már mindenkinek világos volt, miért ragaszkodott az NDK külügyminisztere az országon történő átutazáshoz?… Sőt, még nagyvonalúan kiutazási engedélyeket is adtak mindenkinek! A válasz egyszerű: propaganda munkát folytathattak, és pontos nyilvántartást tudtak készíteni a menekültek személyazonosságáról. Ennek alapján gyorsan meg tudták találni a hozzátartozóikat. A pszichikai terrorról már nem is beszélve.

Később beszéltem a vonaton utazó menekültekkel. Többen is elmondták, a Stasi emberei nagyon masszív, és félelmetes propaganda munkát fejtettek ki a vonaton. Viszont egy menekült sem tudott olyan társukról akit sikerült volna meggyőzniük és leszállt volna a vonatról.

Az első szerelvény hajnali 4-kor érte el a Nyugat-Németországban lévő Hof városát.

– Ha visszaemlékezem pályafutásomra, a prágai nagykövetség erkélyén elmondott beszéd volt politikai életem legmegindítóbb élménye. 4.000 ember fellélegzett és több millióan megérezték - az NDK-nak közeleg vége az új Németorszgának pedig a kezdete! - mondta Genscher az erkélyen állva, majd elővett egy zsebkendőt és megtörölte a szemét. - Akkor nem volt idő elérzékenyülni, pedig nagyon kerülgetett a sírás. Most nem tudom megállni!