Húsvéti gondolatok

Például a biztonságérzetünk elvesztéséhez vezetnek vagy egy hamis biztonságérzethez („velünk nem történhet semmi baj”). Esetleg a jövőnk bebiztosítására törekszünk és árucikkeket halmoznunk fel, minden eshetőségre felkészülve. Talán aggódni kezdünk önmagunk miatt, szeretteinkért. Tanulunk felelősnek lenni egymásért. Eddig nem tapasztalt félelmet is megismerünk. Fellélegzünk, reménykedünk, majd újra borúlátók leszünk. Tanuljuk, hogy nem a mi kezünkben van az egészségünk, életünk. Mindez beszűkíti a látóterünket, a jövőnkről való gondolkodásunkat. Azt a pillanatot várjuk, amikor mindennek utána leszünk, akkor minden rendbe jön. A reményünknek ez a tárgya, célja: a csökkenő számadat az elhunytakról, emelkedő a gyógyultakról. Onnantól újratervezünk.

Közben mintha elfeledkeznénk a végső dolgainkról. Mintha azok nem lennének égetően fontosak, és mintha nem azoktól függne minden más. Húsvét táján érdemes az ünnep üzenetére figyelnünk, amely más fénybe helyezi az életünket. Túlmutat a gondolatainkat lefoglaló, a mindennapokra jellemző eseményeken, és olyan lényegi kérdéseinkre ad választ, amelyek mellett eltörpülnek a gondok. Hiszen az, ami húsvétkor történt, belehelyezi a napjainkat egy más rendszerbe. Megtanít az örökkévalóság felől nézni az életünkre, a létünk felől az ittlétünkre, amelyben a jó és a jó hiánya, a rossz és a halál is átértékelődnek.

A Biblia úgy tanít magunkra nézni, mint akinek az élete Isten által teremtett, ajándékba kapott élet, amelyet mindenestől meghatároz az isteni akarat. S mindez akkor nyer számunkra is értelmet, ha ezt az akaratot valamennyire megismerjük. Akkor fokozatosan megérthetjük, hogy az életünk alakulása nem a szerencse, a véletlen vagy a balsors függvénye, hanem egyedül attól függ, hogy a Teremtő – Gondviselő – Megtartó akaratából mi ér minket. Ezért próbálja az Istennel kapcsolatban levő ember az akaratába helyezni életét, ezért próbál minden történést elfogadni tőle. Tudva, hogy az Atya jóindulata, szeretete semmilyen körülmények között nem szűnik meg. Jelenkori és a jövőbeli örömeinket, nehézségeinket őt kérdezve, az akaratát fürkészve próbáljuk megélni.

Ám ez a megtartás, gondviselés korántsem csak a mindennapokra érvényes. Nemcsak a földi ittlétre vonatkozik a reménységünk. Vagy talán az lenne a reménységünk, hogy „majd csak túléljük”, „hátha minket nem érinthet meg az elmúlás”? Az életünk végső határát tudatosítva ennyire nem vagyunk oktalanok. Pál apostol arra figyelmeztet: ha csak a földi dolgokban vagyunk Krisztusra utalva, szánalmasak vagyunk. (1 Kor 15) Mert húsvét történése ennél többet, mást hozott. Ami húsvétkor történt, az szétfeszíti a földi életünk kereteit és rendszerét is.

Nagypénteken, Jézus halálának emlékünnepén arról emlékezett meg a keresztyén világ, hogy a kereszten egy olyan áldozat történt, amelyben az Isten Báránya a világ bűnét magára véve, megfizette az Istennel szembeni adósságunkat. A kereszten Krisztus halt meg, helyettünk, miattunk és értünk. Ebben történt meg a felszabadításunk, hasonló történt, mint amikor egy rabszolgát felszabadítottak, egy váltságdíjat megfizettek. Jézus Krisztus halála eltörli az emberi bűnt, lerombolja azokat a korlátokat is, amelyek a teremtettet végzetesen elválasztják Istentől.

A váltsághalált a harmadnapi feltámadás követte. Egy olyan páratlan esemény, amely azt a megszokott törvényszerűséget, hogy az életünk a születéssel kezdődik és a halálig tart, alapjaiban megváltoztatja. Jézus feltámasztásával a halál is legyőzetett. Innentől új képlet érvényes: élet, halál és örök élet. A földi életünk beágyazódik az örökkévalóságba.  

Talán úgy gondoljuk, ez minket nem érint. Hiszen a feltámadásban az Atya igazolja a Fiút, aki a halál felett aratott győzelemben nyer mindenhatóságot, de ez mégiscsak rajtunk kívül történik. Viszont a húsvét üzenete éppen az, hogy Isten ebben a győzelemben minket is részesít. Megtöri a halál(unk) erejét, amely elveszejtene. Jézus feltámadása a mi feltámadásunk záloga. Persze, a földi életünk a földi halállal véget ér. Nemcsak látszatra, nemcsak részlegesen. Istennél azonban mégis megmarad. Az ő emlékezetéből, gondviseléséből, szeretetéből a halállal sem esünk ki. Benne továbbra is élünk, mert gondolatában megőriz. Benne életünk van, s megmarad – a feltámadásban. Azt mondhatnánk, a feltámadás révén az életünk nem folytatódik, hanem kiteljesedik. Nem itt, hanem az öröklétben. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk: „mennybe jut”, „örök élete van”, „üdvözül”. A Biblia nem térben, időben, földiekhez hasonlítható létmódokban közli ezt. Inkább az Istennel való mennyei közösségünkről beszél, amit a földi életben csak részlegesen tudunk megélni. A teljes megéléshez el kell vesznie bennünk mindannak, ami csak földi, ami Istennel nincs összhangban, vagy ellene feszül.  

Kikerülhetetlen kérdés, mi adna alapot a feltámadás reménységére, az Isten örökkévalóságában való valamiféle „részesedésre”. Az erkölcsösségünk, a jó cselekedeteink, a vallásosságunk? A Szentírás mást tanít: a Jézusban végbevitt megváltói mű, a kegyelem kiáradása teszi lehetővé azt, amit mi a saját eszközeinkkel nem tudunk elérni. Ez az Istentől minket elidegenítő, elválasztó bűnösségünk eltörlésében, a haláltól való megszabadításban történhet. Ennek a kiteljesedése a mennyei létben, mennyei testben történik, amelyről most még csak annyit tudunk, hogy a feltámadásban az azonosságunk nem veszik el, mi magunk leszünk a feltámadottak.    

Húsvét történése, a feltámadás üzenete a legsötétebb, remény nélküli állapotunkba szól bele, a teljes elveszettség fenyegetésébe az örömhírrel: Krisztus „megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt rabok voltak”. (Zsid 2,15) Ha a nehézségeink közepette felfelé, Istenre is tekintünk, ez bátorságot ad a félelmeink között, reményt a mindennapok reményvesztettségében, maradandót, örököt a múlandóságban.  

Ez egy új nézőpont, amelyet életünk végéig tanulunk megérteni, lehet, hogy most még töredékes az ismeretünk, de mindaz, amit már most megértünk és átélünk belőle, az örömöt, reménységet ad.

„Akik érzik az örökkévalóságot, azok mentesek minden félelemtől. Minden éjszaka látják azt a pontot, ahol megkezdődik a nap és megvigasztalódnak”. (Rilke)

Görözdi Zsolt
református lelkész, Dunaszerdahely