Húsvéti béka

A húsvéti szokások általában a néprajz rovatába tartoznak, egy közülük mégis átbillent a babona tárgykörébe. Húsvét vasárnapján faluhelyen szentelt kalács, tojás, sonka, torma kerül az asztalra. Elsőnek a tormából vesznek néhány csipetnyit. Ennek az a jeles haszna, hogy aki nyáron a szabadban alszik, kígyó, béka, gyík nem mászik a szájába. Mint annyi más babonánál, itt sem használ az egyszerű ellenvetés: már ugyan miért másznék be kígyó-béka az emberbe? Ha pedig bolond fővel mégis megtenné, az ember rögtön kiköhögi.

Hogy a babona mégis elterjedhetett, ludas benne a hajdani orvostudomány, amely komolyan tárgyalta az emberbe bújt hüllők kóresetét és érthetetlenül cifra orvosságokat rendelt ellene, sőt azt is tanácsolták, hogy ha a belső szerek nem használnak, a csökönyös állatot elő kell csalogatni. Ennek az a módja, hogy a beteget lábánál fogva, fejjel lefelé fel kell akasztani jó erős faágra, s meleg tejjel telt edényt kell a szája elé helyezni. A kígyó a tej szagára előbújik, s ekkor nyakon lehet csípni. Mondani sem kell, hogy a betegséget is, az orvoslást is csupán a képzelet szülte, s a modern tudomány oda is utasította, ahová való: a képzelődő betegek világába.

Hogy az effajta beteggel mi módon kell bánni, tanulságosan szemléltette Armand Trousseau híres párizsi orvos tanár (1801–1967) egy vele megtörtént esettel. Egyik előkelő nőbetege unalomig zaklatta a panaszaival. Ideges gyomorbaja volt a rendetlen életmódtól, de konokul azt hajtogatta, hogy béka van a hasában. Bolond betegnek bolond orvosság kell – gondolta a profeszszor. Beadott a dámának valami ártatlan hánytatót, s amikor a kitörés bekövetkezett, a tálba csempészett egy döglött békát. Mélyen meghajtotta magát a hölgy előtt: „Asszonyom, megadom magamat. Önnek volt igaza: ez a csúf állat okozta a bajt. Itt van, kijött, vége.”

De a történetnek nincs még vége. A képzelődő asszonyságot nem lehetett ilyen könnyen megnyugtatni. „Jó, jó – mondta a rögeszmés betegek konokságával –, itt a béka, de rajtam még sincs segítség, mert ez már lerakhatta a petéit a gyomromban, s ha azok kikelnek, minden kezdődik elölről.” A professzor ezúttal sem adta meg magát. Elővette a nagyító üvegét, a béka fölé tartotta és tagadólag megrázta a fejét: „Lehetetlen, asszonyom. Ez az állat hímbéka.”

(Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957)