Hű maradt önmagához

Becsületességét sem itthon, sem Amerikában töltött évei alatt nem bizonygatta. Mintha érezte volna: az idő majd úgyis őt igazolja. Nimbuszát nem is tudja kikezdeni semmi. Karády Katalin a magyar film legtitokzatosabb asszonya maradt, akiről lepereg a sár, amit lapáttal hánytak rá azok, akik nem szerették, lekezelték, sőt a vágy legalattomosabb tárgyaként kezelték. Mert irigyei, ellenségei is voltak bőven, nem csak rajongói. Azok, akik feleolyan magasra sem jutottak el az életben, mint ő, nehezen viselték, hogy az egyszerű prolilányból minden idők egyik legnagyobb dívája lett. Hát még azt, hogy dalaival, filmjeivel, frizurájával és öltözködési stílusával, majd disszidálásával örökre beírta magát a magyar kultúrtörténetbe. Kokettált a hatalommal, terjesztették róla. Nácibérenc volt, állították az egyik oldalon. Kommunista besúgó, harsogták a másikon. Mindeközben, ami sokakat irritált, szexuális bálvány. Akadtak szép számmal olyanok is, akik azt híresztelték róla, hogy már tizenhat évesen luxusprostiként élt. Sokak szerint nemcsak pénzért, hanem örömből, szenvedéllyel adta a testét. Mivel mindenkit le tudott venni a lábáról, férfiak és nők egyformán imádták, hálószobatitkait is kiteregették. Természetesen színesítve, szaftosítva. Meglovagolva híres állítását, mely szerint „a kéjnek csak tárgya van, annak nincs társa”. Arról, hogy a nyilas időkben lakását kifosztották, őt letartóztatták és félholtra verték, kevesebb írás szól. Mint ahogy arról is jóval szűkebb réteg tud, hogy a Duna-parton egy sereg zsidó gyereket mentett meg a kivégzéstől. Akiket aztán a háború végéig bújtatott és gondozott. „Válogatás nélkül, végtelenül jó volt mindenkihez. Befogadott minden hontalant, üldözöttet, aki rászorult, annak segített – mesélte róla Szepes Mária, a Vörös oroszlán írója, aki személyesen ismerte Karádyt. – Mindent örömből csinált, zsenialitásból, tehetségből. Független volt, ő tudta a legjobban, hogy csak önmagához hű. Őt nem lehetett birtokolni, szabadságra vágyott, repülnie kellett. Tette a jót, és tette azt, amit megkívánt.” Szerepeiben (tíz év alatt 42 filmet forgatott!) a végzet aszszonyát hozta más és más helyzetbe állítva, egyszerű, szívhez szóló dalaiban a szerelmet, az elválást, a végső búcsút, a hiányt, a magányt énekelte meg jellegzetesen mély, érzéki hangján. Halálának 25. évfordulója alkalmából újra megjelent a Külvárosi őrszoba és a Valamit visz a víz DVD-változata, legnépszerűbb slágerei közül huszonnégyet Ne kérdezd, ki voltam címmel a Rózsavölgyi és Társa kiadó forgalmaz. S beszerezhető már Nagymáthé Huba, az Amerikából hazatért református lelkész páratlan értékű hangfelvétele is, amely New Yorkban készült, eredetileg egy felejthetetlen délután emlékeként. Nagymáthé Huba már itthon döntött úgy, hogy csaknem harminc évvel a meghitt hangulatú New York-i „házi koncert” után Kincs a ládafiából címmel a Karády-rajongók nagy örömére kiadja kezéből azt a hét dalt, amit ott és akkor, az ő zongorakíséretével szólaltatott meg utoljára az énekesnő. Tegyük hozzá: halála előtt öt évvel. Amit azért is fontos hangsúlyozni, mert kiejtésén a leghalványabb jelét sem érezni annak, hogy akkor már több mint három évtizede a tengerentúlon élt. Ezen a lemezen még tisztábban szólnak, sőt fájóbbak is a dalok, mint azon az albumon, amelyet még itthon készített, jóval az elmenetele előtt. De még ennél is közelebb kerülhet Karády Katalin személyiségéhez az, aki a róla elnevezett múzeumkávézóban szeretne nosztalgiázni. A budapesti Széna tértől csupán kőhajításnyira levő Lövőház utcai helyen nem csak fotókon és korabeli plakátokon látható Karády Katalin, személyes tárgyai közül is több megtekinthető. A sálja, a bundája, a kalapja, kedvenc kávéscsészéje, cigarettatárcája… és a gyűjtemény tovább gyarapszik. Mint ahogy a legenda is dagad és dagad. Ne foglalkozzunk vele. Maradjunk a puszta tényeknél. Azok közül is a legfontosabbnál. Karády Katalin a harmincas– negyvenes évek magyar filmgyártásának minden kétséget kizáróan a legjelentősebb és legizgalmasabb alakja volt, aki a lelkét tette bele minden szerepébe és minden dalába.