Hraballal szórakoztatja saját olvasóközönségét

Nem ezt tartja Parti Nagy Lajos a huszadik századi cseh szépprózát képviselő Bohumil Hrabal legjobb írásának, de mint mondja: „Erős minőség, erős életmű az övé, amelyben a gyengébb darabok is elegendő fényt kapnak ahhoz, hogy felragyogjanak.“

Megítélése szerint melyik Hrabal-mű ragyog a legfényesebben?
A megítélésemből sokat levesz, hogy fordításban ismerem Hrabalt. Olyan csillogó, egészen káprázatos monológ, mint a Táncórák idősebbeknek és haladóknak, szerintem nincs még egy. Én legalábbis ezt szeretem a legjobban. Persze Hrabalnál minden „hrabalból“ van. Könnyű, gyors a keze, felszikrázik a mondat és kialszik, sodor a szöveg tovább, nem lehet minden részlet egyformán erőteljes. Mikor a Münchhausent, készülve a felolvasásra, elkezdtem újraolvasni, volt egy dilemmám, miszerint én, szerkesztőként bizony belehúznék a magyar szövegbe itt-ott, hogy levegőt kapjon, csakhogy most nem szerkesztő vagyok, hanem interpretátor, kollegiális felolvasó, aki tisztelete és szeretete jeléül teszi ezt a gesztust a 20. század egyik nagy klasszikusa felé. A Táncórák jobb, frissebb textus, mint a Münchhausen, persze minél többet foglalkoztam vele, annál inkább éreztem, hogy felolvasva, tehát lassítva jobb, egy más dimenzióban, szóban jobban működik.

A Sörgyári capricciónak vagy az Őfelsége pincére voltamnak jobban örült volna?
Azok már rég megjelentek magyarul hangoskönyvként. A legjobbakat már mind felolvasták.

Milyen szempont alapján kapta meg akkor a Münchhausent?
Várjunk, azért ez a nagyelbeszélés igen jó, ha tán nem is a legjobb. És fel kell olvasni, ahogy a többi Hrabalt. Necesse est, hogy úgy mondjam. Mojzer Győzőéket, illetve a Kossuth Könyvkiadót alighanem a terjedelem is motiválta. Ez a szöveg ugyanis belefér egy hagyományos CD hetven-hetvenöt percébe. Tán a szövegelés, az élőbeszéd és a monologizálás kapcsán felfedezhető némi rokonságom Hrabal műveivel, ezért úgy gondolták, ez a szöveg nekem jól állna. Hallhatták továbbá korábbi felolvasásaimat rádiókban, CD-ken. Én is meglepődtem, hogy miért nem Mácsai Pált kérték, aki sok Hrabalt zseniálisan olvasott fel. Gondolom, nem színészt akartak. Én örültem és kíváncsi voltam, nemszínészként az ember sokkal szabadabb. Magyarországon még nem nagyon divat, hogy író egy másik író művét szólaltassa meg.

Bizonyára nem minden író tud jól felolvasni, ahhoz is kell egyfajta adottság.
A színészek között is van, aki nem tud jól felolvasni. S most nemcsak a blattolásra gondolok. Az egy egészen külön dolog, mikor író saját szöveget olvas, netán más író szövegét. Az utóbbi harminc-negyven évben, én úgy tapasztalom, az írók nagy része igen jól megtanult felolvasni. Ez egy érdekes és érvényes közvetítő eszköz, másrészt aki nem tudja elfogadhatóan, íróilag hitelesen felolvasni a saját szövegeit, az olykor rosszul jár, mivel nem igazán hagyatkozhat arra, hogy egy jó színész jól is fogja felolvasni. Egy blattoló színésznél sokkal jobb egy tán nyökögő, valahogy mégis autentikus előadás. A klasszikus író-olvasó találkozók elmúltával a szereplési alkalmak többsége felolvasás. Szóval ezt meg kellett tanulni, saját káron. Az én ma remekül olvasó kollégáim, emlékszem, húsz-huszonöt évvel ezelőtt még egyáltalán nem olvastak ilyen remekül. Én nyilván mégúgy sem. Persze ez a tanulás nem azt jelenti, hogy az ember kifejleszti a nem létező vagy igen csökevényes színészi képességeit, hanem hogy kiismerem azt a sávot, azt az interpretációs tartományt, amelyen belül - a motyogó, sietős felolvasás és ripacséria között - biztonságosan tudok közlekedni, és hiteles olvasatát tudom adni a saját szövegemnek. Ami nem egy kivételezett interpretáció, hiszen én is csak egy vagyok az interpretálók közül, azzal együtt is, hogy bizonyos technikai nüánszokat, például a versnél, pontosabban hallok. Közelről tudom, a szövegem miképpen lejt. Ha az ember törődik ezzel, akkor idővel rájön, hogy mi az, amit meg tud csinálni, és mi az, amit nem. Amikor áttévedsz a színészek térfelére, már védtelen vagy. Az is igaz, hogy minél többet olvasol fel, annál bátrabb leszel. Pedig észnél kell lenni, ha pirosba megy a mutató, az baj. Egymás eszközeit lehet használni, de egymás művészetében önfeledt amatőrnek lenni nem olyan jó.

Mennyi színészi exhibicionizmus kell az író részéről, hogy vegye a bátorságot, és hanghordozóra olvassa fel, vagyis megörökítse egy másik író művét?
Az előbbiek értelmében nem sok kell hozzá. Jóval kevesebb, mint ahhoz, hogy az ember írjon.

Faludy Györgyről köztudott volt az is, hogy szívesen olvasta fel saját verseit.
Ez mindig is kísérte az irodalmat. Amint megjelent a tömegmédia és az író is valami celeb-féle lett - például, bulvárhírek tucatjai szóltak arról, hogy Móricz eljegyezte Simonyi Máriát -, a közönség látni akarta az írót, hallani, ahogy beszél, ahogy olvas. Mikor megjelent a rádió, a felolvasás közkedvelt rádiós-műfaj lett. Milyen jó, hogy megmaradt Babits versfelvételei közül néhány. Kántál, a vékony, különös hangján, alig hallható, majd abnormálisan hangos, mégis zseniális, mert maga mondja. Nyilván Somlay Artúr „színészebben“ mondaná, de nem „jobban“. Vagy ahogy Pilinszky elmondja az Apokrifot. Lehet, hogy meg lehet őrülni az affektálásától, de nekem a Pilinszky interpretációja ezzel együtt az autentikus. És persze Weöresé, aki hihetetlenül rosszul olvasott fel, mint egy babametronóm, de nem adnám senkiért sem. Nekem az a Bóbita, ahogy ő olvassa. Szóval a felolvasáshoz kevesebb exhibicionizmus kell, mint az íráshoz, hisz sokkal inkább elbújsz az előadás mögött, mint amikor megírsz valamit magadból, tehát magadról, még ha nem is, soha nem is közvetlenül. Amikor felkértek a Münchhausen felolvasására, az volt a fő kétségem, hogy ez az én emlegetett „tartományom“ elég-e, elég lesz-e, mert prózát olvasni azért más. S ez kérdés volt akkor is, ha sehogy máshogy nem foghattam fel a dolgot, mint kollegiális hommage-ként, főhajtásként, gesztusként. De ez nem ment fel a pontosság alól, hogy az ember igyekszik nem téveszteni el semmit, hogy figyel a mondatok lejtésére, és így megpróbálja a csontozatát is megmutatni a szövegnek. Ha van benne érdekesség, akkor az, miként értelmezem én, egy másik író. Ezért is gondoltak rám, amikor felkértek, és nem egy nagyszerű biológusra vagy egy villamosmérnökre.

Elvben tehát, ahogy mondja, akkor mutat magából többet, ha ír. Legbelsőbb énje viszont a felolvasás közben is megnyilvánul. A színészről is kiderül egy s más játék közben.
Az más. Én belehalnék, ha tudnám, hogy este ki kell mennem a színpadra, és fejből kell valamit, akár egy „a kocsi előállt“ mondatot is elmondanom. De amikor ott van előttem a szöveg, soha nem izgulok. Fel se merül, hiszen én már túl vagyok rajta, én már megírtam. És még valami: ha az írás bizonyos fokig eltávolítás, ha az a bizonyos lírai én nem én vagyok, hanem egy szereplő, egy beszélő, akinek legfeljebb nem adok nevet, ez még intenzívebb, amikor mondom a saját szövegeimet, a versnél leginkább. Hat éve az egész Grafitneszt, az én idén tízéves, utolsó verseskönyvemet felmondtam CD-re. Ott jól meg lehetett az ilyesmiket, közelségeket, távolságokat tapasztalni. Azt például, hogy az ember mennyire tudja a saját szövegeit. Hogy inkább a saját észjárását ismeri, a saját levegővételét, nem a szövegét. Az utóbbi időben engem izgat is a felolvasott vers hatása, ez a másfajta hatás. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt az volt a - nem mondom, hogy divat, nem mondom, hogy sikk -közkeletű írói magatartás, hogy az ember, ha nagyon kell, egy verset elolvas, a többit olvassa a színész. Mert a mű a papíron mű, az a legautentikusabb megjelenési formája. És ez tán igaz is, aminthogy az is igaz, egy szöveg legjobban akkor nyílik ki, ha olvastam is, nemcsak hallom. Viszont ez egy ilyen, egy auditív világ. Sok olyan „olvasómmal“ találkoztam, aki csak hallotta az írásaimat. És van abban is valami varázslatos, beülni az autóba, és CD-t hallgatni. Nagyon sokan így olvasnak. Én merem őket olvasónak mondani.

A pecsenyehattyú és más mesék Cserhalmi György hang ján szólal meg, és az is sajátos élmény a hallgatóknak.
Hogyne, azt a CD-t nagyon szeretem, Cserhalmi remek, rögtön elkapta a hangot és fölmondta egyik mesét a másik után. Persze ahhoz kellett egy olyan nagyszerű rádiórendező, mint Magos György, aki tudta, mi és mikor van elkapva. Az én CD-imet is, a legutóbbi, Fülkeufória-CD-ket is Magos György rendezte. Több mint húsz éve dolgozunk már együtt, abszolút megbízom benne. Ha ül, és nem szól semmit, hagyja, hogy csináljam, akkor rendben vagyok, hisz tudom, hogy a legapróbb dolgokba is beleszól. Ez nagyon fontos, hogy üljön a stúdióban valaki, aki nem hagyja elszállni az embert.

Technikai kérdés csupán: hányszor rágja át magát a szövegen, mielőtt mikrofon elé ülne? Milyen alapérzésre van szüksége ahhoz, hogy úgy tudja felolvasni a szöveget, ahogy szeretné?
Némely színész erre azt felelné, hogy már reggel úgy ébredek, hogy este Lear király leszek. Vagy pedig mondaná az igazat, hogy ez egy munka, fél hatig civil vagyok, negyed hétkor még összeveszem telefonon a gyerekkel, aztán átöltözöm, kimegyek a színpadra, levegőt veszek - és elkezdődik valami egészen más. Persze nem mindegy, mit játszik az ember. Az húzósabb, ha egyedül van egy monodrámában egész este. Ezt van szerencsém egész közelről látni Bíró Krisztán, akivel együtt élünk hat éve: amikor az Ibusárt játssza az Örkény Színházban, már délután elkezd befelé figyelni. De nem egész nap. Nem lehetsz egész nap Lear király, mert estére már nem leszel az. Sárbogárdi Jolán sem lehetsz egész nap. Kell hagyni valamit estére, valami spontánt. Ez, kicsiben, egy egész estés felolvasásnál is így van. Ha tudom, hogy este egy-másfél órát kell a Magyar meséket olvasnom, ráadásul Dés Lászlóval párban, aki fantasztikusakat fúj és improvizál közben, akkor természetesen készülök, a többedik alkalommal is, bár az egészet már nem olvasom fel magamnak újra, csak ha változtatok, ha valami új szöveget akarok kipróbálni. Munka nélkül semmi nincs itt sem, s noha mindenki a spontaneitásra kíváncsi, azt meg kell teremteni. Ahogy az írott műben is, tűnjön olyannak a mondat, mintha ott pattant volna ki a fejedből. Hogy mennyit dolgoztál vele, az más kérdés. Persze számomra összehasonlíthatatlanul kevesebb és kellemesebb munka a fölolvasás, mint ama szöveg megírása.

Van ebben valami különös érzékiség is, hogy ha már reggel nagyon rákészülök az estére, akkor nagy az esélye, hogy minden másképpen alakul, rosszabb esetben még el is szúrom.
Ez nagyon hasonló. Tényleg. Nem lehet előre helyzeteket lejátszani. Színészeknél látom, ez önvédelem is. Nem lehet „állapotban“ lenni reggeltől estig. Az írásban sem. Amikor csinálod, belehúzod magad egy - nem mondom, hogy transzba, de - feszült, erős figyelembe. Viszont ezt nem lehet napokighetekig kitartani. Ki kell lépned belőle. Nem lehet éjjel-nappal állandó őrületben költőnek lenni, ezt csak a romantika sugallta a rajongóknak. Koncentrálni viszont igencsak kell, noha szünet is volt, nyelvbotlás is, ismétlés is, a Münchhausen felvételéhez egyetlen délután elég volt. Igaz, az ájulásig fáradt lettem utána.

Befelé olvasni, tehát magunknak, és kifelé, hangosan - van ebben különbség?
Van.

Közelebb jutok a történethez, a szerzőhöz, ha hangosan olvasom?
Nagyon jó kérdés. Nem az olvasás által, hanem amikor az olvasottakat visszahallom. Igen, akkor közelebb jutottam Hrabalhoz is. Ha az ember magában dudorászik, belül azt hallja, amit interpretál, nem azt, ahogyan. De felhangosítani, kívülről hallani teljesen más. A saját szöveg is ilyen. Egyszer muszáj hangosan hallanom, ha nem is az egészet, hogy tudjam, mi a bánat ez. A verset pláne. Főleg egy nehéz, bonyolult konstrukciót, ahol nem is egyértelmű a dallam, egyszer el kell olvasni hangosan is, mert csak akkor hallasz meg bizonyos dolgokat a belső hangokhoz képest. A próza más. A transzparens, klasszikus-realista próza például, Balzactól Závadáig vagy Nádasig. És megint más Hrabal, ami mindig színház és dráma. A legnagyobb súlyokat az esetek túlnyomó többségében a monológ, az emberi beszéd hordozza. Hát igen, a Táncórákat lenne izgalmas felolvasni egyszer. Az egy csapkodó-csattogó, lobogózó színházi beszéd, tele öniróniával. Ahhoz lenne kedvem. De azt már felolvasták. És sokkal jobban, mint én.