Kultúra

Hosszú évek után újra színházban Szabó István

Második prózai rendezésére készül Szabó István, a Mephisto Oscar-díjas alkotója. Először 2000 márciusában, a Madách Színházban dolgozott. Ott vitte színre Müller Péter Lugosi – A vámpír árnyéka című darabját. Ez év tavaszán Simon Stephens Távoli dalát állítja színpadra a Vígszínházban.
Szabó G. László

2017. január 7. 20:16

 

A közbeeső tizenhat év alatt olyan filmeket rendezett, mint a Szembesítés, a Csodálatos Júlia vagy a Rokonok, de a nyolcvanas években már operarendezőként is bemutatkozott. A Tannhäuser párizsi bemutatója után Lipcsében a Borisz Godunovot, Bécsben a Trubadúrt, a Magyar Állami Operaházban pedig Eötvös Péter Három nővér című operáját állította színpadra. Prózai műre ritkán vállalkozik.

Lugosi Béla Drakula gróf szerepének megformálásával teremtett máig élő mítoszt. Félelmetes, mégis vonzó szörnyetegként vált halhatatlanná, több mint száz főszerepet játszott Amerikában, egyike volt ugyanis azoknak a művészeknek, akik hazájukból menekülni kényszerültek, s megteremtették Hollywood aranykorát. Nyilván ezek a filmes vonatkozások is közrejátszottak abban, hogy annak idején elfogadta a Madách Színház felkérését, és Darvas Iván főszereplésével színre vitte Lugosi önvallomását.

Akkor is elmondtam, ma is elmondom: Darvas Iván miatt vállaltam el azt a munkát. A prózai színház rendezőként sosem vonzott. Ugyanis nem értek a színházhoz. Pontosítok: a színházban csak egy úthoz értek. Pénztár, jegy. És jó közönség vagyok. Ha szeretem az előadást, nagyon tapsolok, ha nem, akkor csak kicsit.

Szóval Darvas Iván volt a mágnes.

De ebben az esetben sem nagyon beszélnék rendezésről. Inkább úgy fogalmaznék: szívesen asszisztáltam egy fantasztikus művésznek, egy csodálatos embernek. Azért vállaltam el a munkát, mert úgy gondoltam, nem árt meg újra iskolába járni. Darvas Ivántól ugyanis nagyon sokat lehetett tanulni. Remek pasi volt. De nem akartam én ebbe a körbe soha beavatkozni. Most sem akarok. Simon Stephens darabjában van egy fiatalember, aki öccse halálával kapcsolatosan kifejti, hogy az égadta világon senkivel semmilyen kapcsolata nincs. Sem a szüleivel, sem a testvérével, sem a barátaival, sem a szerelmével. Valahogy üres. Egyedül áll a világban, miközben egy jól menő, jól kereső amerikai bankár. Annyira jellemző ez a korunkra! A mobiltelefonjára, a komputerére maradt. És vannak bizonyos vágyai.

Vallomás egy fiú útkereséséről – hirdeti a színlap.

Egyetlen monológ a darab, s ha filmrendezőként úgy fogom fel, hogy egyetlenegy közeli felvétel, akkor már inkább van hozzá közöm. De ha azt mondom, színház, akkor az nem én vagyok.

Közeli portré lesz ez egy intim térben, a Vígszínház Házi Színpadán. Willem, a New Yorkban élő főhős gyakran ül a zongorája mellett.

Ezen mi változtatni fogunk. Józan László, aki a szerepet kapta, más hangszeren fog játszani.

Harmincnégy oldal a szövegkönyv.

Egy óránál nem lesz hosszabb az előadás. Végig beszélnie kell a színésznek. Hegedűs D. Gézát láttam nemrég a Hallgatni akartam című Márai-darabban. Egy óra negyven percen át beszél. Zseniális. Micsoda emlékezőtehetség kell ehhez! Az előadás persze attól jó, hogy Géza pontosan és mélyen érti a szöveget. Úgy tudja közvetíteni, hogy mi, nézők a szöveg mögött megbúvó érzelmeket is értjük. De láttam most egy másik nagyszerű előadást is a Vígszínházban. Michal Dočekal rendezését, a Bűn és bűnhődést. Remek munka lenyűgöző színészi alakításokkal.

A Távoli dalra hogyan kapott felkérést?

Eszenyi Enikővel, a Vígszínház igazgatónőjével régóta ismerjük egymást. Játszott is nálam a Hanussenben Klaus Maria Brandauer partnereként. Ő hívott fel, hogy rendezzem meg ezt a darabot. Mondtam is neki rögtön, hogy az nehezen fog menni, mert nem tudok színházat rendezni. Mire ő: „Ez egy egyszemélyes darab.” Mondtam, ott is problémám lesz, de azért küldje el a művet, érdekel. Elolvastam, és én is azt gondoltam, amit Enikő. Hogy ez valóban jó darab. Fel is hívtam őt, hogy ez tényleg nagyon szép, de nem tudom, mi lesz, próbáljuk meg! És még most is van bennem nem kevés bizonytalanság. Ez nem az én foglalkozásom. Én mást tanultam, mást gyakoroltam.

Ilyen óriási a különbség film- és színházrendezés között?

 Teljesen fordított a két dolog. Vannak emberek, akik ezt zseniálisan tudják ötvözni. Mindkét pályán kiválóan mozognak.

A nagy amerikai színészek, Dustin Hoffman vagy Al Pacino sem ugyanolyan jók a színpadon, mint a mozivásznon.

Film és színház között nagy a különbség. A színházi színészet egyfajta kommunikáció a közönséggel, ami azt jelenti, nem beszélhet és nem viselkedhet ugyanúgy az ember, mint az életben, mert akkor csak az első két sorban hallják, de sem az első, sem a második emeleten. Viszont nagyon vigyáznia kell, hogy ne játsszon úgy, hogy az túlzónak hasson, mint egy vándortársulati színész esetében. Meg kell találni az egyensúlyt, az intimitást az első két sor és a második emelet között. És az már komoly foglalkozás. Az már nem puszta létezés, hanem játék is. Tehát minden emeltebb egy kicsit. A hang is, a gesztusok is. Lehetsz nagyon őszinte, személyes, természetes, de még ez a természetesség is emeltebb kell, hogy legyen. Először el kell valamit játszani, utána lehetsz személyes. A film ennek pont az ellenkezője. Filmen egyszerűen létezni kell. Ott nem kell semmi más, csak a személyes sugárzás. Ezzel pedig vagy születik valaki, vagy nem. Nagyon nagy színészek, óriási színészek soha nem voltak igazán jók filmen, azok a színészek pedig, akikről azt mondjuk, hogy nem jönnek át a rivaldán, vagyis nem igazán tudják egy nagy térben magukkal ragadni a közönséget, de sugárzó személyiségek, filmen fantasztikusan tudnak hatni. Sem Greta Garbóról, sem Humphrey Bogartról, sem a mai, nagyon ismert filmszínészekről nem halljuk, hogy színházban legalább egyszer komoly alakítással jelentkeztek volna. De óriási személyiségek. Sugárzik belőlük valami különös erő, amiről a nézők úgy érzik, hogy őket képviselik, vagyis reprezentálni tudják az ő lelki világukat. Ez óriási különbség.

Józan Lászlót ismerte korábban?

 Nem ismertem, de amióta tudom, hogy ő játssza majd a szerepet, már a Pál utcai fiúkban is megnéztem a Vígszínházban. Az az előadás is nagyon tetszett.

Filmet legutóbb négy éve rendezett. Szabó Magda regényéből, Az ajtóból.

Nálam mindig ilyen hosszú az idő két film között. Ebben versenyzem Jirkával, Jiří Menzellel. Pedig igazából csak ez érdekel. A filmrendezés. Az, hogy az ember forgatja a kamerát, és megtalálja azokat a szögeket, ahonnan a színész tehetségesnek látszik.

A Lugosiról szóló darabot nagy színpadon álmodhatta meg. Most kis térben fog dolgozni, egyetlen színésszel.

A Madách Színház produkciójában többen szerepeltek, alapvetően mégis Darvas Ivánról szólt az egész. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon nagy magyar színészekkel dolgozhattam együtt. Gábor Miklóstól vagy Tolnay Kláritól is rengeteget lehet tanulni. Művelt, sok nyelven beszélő művészek voltak. Olvasott, finom emberek.

Első olvasásra mi fogta meg a Távoli dalban?

A műből áradó magány. Ezt látom az utcán is. Vagy a villamoson, a metrón. Fiatal emberek ülnek magukba roskadva. Fel se néznek. Mindenki bámulja, nyomkodja a mobilját. Kérdeznek, válaszolnak, észre sem veszik, mi zajlik körülöttük. Semmi nem érdekli őket, csak amit a tenyérnyi képernyőn látnak. Közben lehet, hogy nagyon jól végzik a munkájukat, nem űzik el a galambokat, nem lopnak teniszlabdát, mert rendes emberek. Nagy örömömre olyan fiatalokat is látok, akiknek könyv van a kezükben.

De amint említette, nem magányos a hős, csak elfordult a világtól.

Olyan közegben nőtt fel, amelyben nem alakult ki benne a kapcsolatteremtési képesség. Nincs is igazi baráti kapcsolatban senkivel. Egy ismerősöm mesélte nemrég, hogy jóban vannak a tízéves fia osztálytársnőjének a szüleivel. Egyik szombaton összejött a két házaspár. A gyerekeik is ott voltak, de a vacsora után felálltak, és elvonultak a fiú szobájába. Miután vagy fél órája nem hallották a mamák a gyerekeik hangját, egymásra néztek, hogy hol lehetnek és mit csinálhatnak. Óvatosan odamentek a fiú szobájának az ajtajához, hogy belehallgassanak, mi történik bent. Néma csend volt. Semmi hang, nesz, zörej. S akkor az egyik mama óvatosan lenyomta a kilincset, hogy benézzenek, és a következőt látták. A két gyerek ült az ágyon egymástól másfél méterre, mindkettőjük ölében laptop, és írtak. Kérdezi a két mama, hogy hát, ti, mit csináltok? Beszélgetünk, mondták a gyerekek. Kivel, kérdezi az egyik édesanya. Egymással, felelték a gyerkőcök.

Döbbenetes.

Előfordul, hogy meghívnak egyetemi csoportok. Nem tudom elérni, hogy kérdezzenek vagy hozzászóljanak. Nem tudnak fogalmazni. Nem ambicionálják, hogy hangosan feltegyenek egy kérdést. De ha azt mondanám nekik, hogy ez és ez a telefonszámom, adok tíz percet, sms-ben küldjék el a kérdéseiket, biztosan kapnék húszat. Furcsa lett a világ. Nem kommunikálunk. Viszont egészen kicsi gyerekek a televízió mondatstílusában fogalmaznak. Olyan kifejezéseket használnak, amelyekről sokszor én sem tudom, hogy mit jelentenek. Na, erről szól a Távolidal.

Egy zeneműre utal a darab címe.

Arra, amit a fiú játszik, illetve, amit megpróbál eljátszani. De soha nem sikerül neki. Hibázik.

Mint a kapcsolataiban. Ott is „melléüt”.

Nem. Ott nem is „üt”. Olyan kapcsolatai vannak, amelyeknek sem előzménye, sem következménye nincs. Csak úgy vannak, igazi mélység nélkül. Most az öccsével van elfoglalva, aki meghalt. Vele „beszéli meg” a dolgokat. Elég szomorú darab, de annyira összevág azzal, amit mostanában látok magam körül! Abban reménykedem, hogy valamit sikerül kihoznom belőle.

Önnek ajánljuk

Az EB büntetné Szlovákiát egy régi kartell miatt

Algériára új aranykor köszönthet

Čaputová: Nem megfelelő a fegyelmi bíróságok állapota

Frissítve

Elkezdődött Kočner és Rusko bírósági pere

Hyballa + Jedlička + Kalmár = 3 pont

Drága gyógyszerekért fizetünk fölöslegesen

Legfrissebb galériák
Olvasta már?