Hontalan családok

Az ENSZ menekültügyekkel foglalkozó szekciója, az UNRWA Szíriában, Jordániában, Libanonban, valamint a megszállt területeken, Ciszjordániában és a Gáza övezetben működik. A többi arab ország az UNRWA hatáskörén kívül esik, ezért bár számadatok rendelkezésünkre állnak, az ENSZ sokat nem tehet ott a menekültek helyzetének javításáért. Sőt, még olykor azokban az országokban is tehetetlen, ahol irodái működnek. Az egész világon, és természetesen főként az arab országokban összesen kb. 4 millió palesztin menekült él, az UNRWA felmérései alapján ennek nagyjából 40 százaléka Jordánia területén.

Az arab országok már a kezdetektől szószólói a palesztin ügynek, hangsúlyozva a palesztin és az összes többi arab nép testvéri kapcsolatát, ugyanakkor az alapvető emberi jogok kérdésében megkülönböztetésnek van kitéve minden palesztin arab, bármelyik testvéri országban kénytelen is élni. Ez nagy általánosságban elmondható az egész arab világról, különös tekintettel pedig a Perzsa-öböl országairól. Jordániában a palesztin menekültáradat kezdetekor Huszszein király jordániai állampolgárságot biztosított minden palesztin számára. Ez a mai napig így is maradt, ámde az állampolgárság nem jár együtt az emberi jogok garanciájával. ĺgy például palesztin diák nem iratkozhat be jordániai egyetemre, kivéve ha magánegyetem. Ugyanígy lehetetlen a szaúd-arábiai egyetemeken is palesztin diákokkal találkozni, legyen az állami vagy magánintézmény. Ezek a diákok mindannyian külföldön próbálkoznak, ha van olyan állam, amelyik hajlandó ehhez tartózkodási engedélyt biztosítani. A közel-keleti arab országoknak úgy tűnik, egyáltalán nem érdekük a palesztin értelmiség kialakítása, éppen ezért teljesen érthetetlen és felháborító, amikor például a szaúdi király, és hozzá hasonlóan még néhány rendkívül felvilágosult államelnök a palesztin ügyek önkéntes szónokaként tündököl az arab konferenciákon. Ez alól talán csak Szíria a kivétel, mert a többiektől eltérően biztosítja a palesztin menekültek számára a felsőfokú oktatás lehetőségét, az utazáshoz és a munkához való jogot. A diákok külföldi ösztöndíjakban is részesülhetnek, s az itt élő palesztinok büszkén mesélik, milyen sok országszerte a palesztin tanár és orvos.

A Közel-Kelet riviérájának és a felvilágosodás paradicsomának tartott, elnyugatosodott Libanon ugyanakkor elképesztő módon veszi semmibe az emberek alapvető jogait, s az országában élő körülbelül 380 ezer menekült csakis a szociális ügyi minisztérium külön engedélyével dolgozhat, mely engedélyt évente felülvizsgálnak és meghosszabbítanak, de a palesztin még így sem tevékenykedhet orvosként, pénzügyi szakemberként, mérnökként. A táborokban tilos az építkezés, a felújítás, akárcsak a már meglevő lakások kibővítése, s az UNRWA felmérései alapján olykor öten is laknak ugyanabban a szobában. Ez az embertelen bánásmód két irányba vezethet, ezek közül az egyik a tömeges kivándorlás nyugatra, keletre, akárhová, a másik viszont ettől sokkal veszélyesebb. A palesztin táborokban nagy sikerrel gyűjthet magának híveket a Hezbollah, hisz a rengeteg munkanélküli megalázott fiatal számára valamiféle reményt jelent a palesztin haza felszabadításáért radikális eszközökkel harcoló szervezet. És nem csupán a fiatalok elkeseredése veszélyes. Az idősebbek közül is sokan már Libanon területén születtek, az államvezetés mégis évtizedek óta megvonja tőlük a munkához való jogot.

Visszatérve Szíriához, rengeteg palesztin diák tanul itt a környező arab országokból, és természetesen nagyon sokan sóvárognak a külföld után, ami ilyen körülmények között talán érthető is. Szíriában bármelyik külföldi egyetlen napon belül megkapja a jordániai vízumot, míg a palesztin diák, ha haza kíván utazni például Szaúd-Arábiába, vízumkérvényét köteles a tervezett utazása előtt már két hónappal benyújtani, hogy átutazhasson Jordánia területén. Vajon mitől ér kevesebbet a palesztin, mint bármelyik külföldi, és vajon miért érzi úgy a többség, hogy ez a nép nem kell senkinek és sehol?

A palesztin menekülttáborokban itt kb. 109 ezer palesztin él, a többi 280 ezer menekült a táborokon kívül Damaszkusz különböző negyedeiben lakik, ezek közül is legtöbben Yarmuk negyedben, amely a város szerves része, és az olcsó lakásárak miatt népszerű a kispénzű szírek körében. Országszerte tíz hivatalos menekülttábor van, közülük néhány Damaszkusz 20-30 kilométeres körzetében.

Az egyiket kivételesen jól ismerem, mert az ENSZ önkénteseként három hónapig angolt tanítottam itt. Khan ash-Sheichben 15 ezer palesztin él, az egyik legnagyobb tábor Damaszkusztól nyugatra a Dzsebel ash-Sheich hegység mellett. A tanfolyam alatt kivételesen szerencsésnek érezhettem magam, én voltam az egyetlen önkéntes, aki 11-14 éves gyerekeket taníthattam. Ez rendkívül hálás feladat egy tanár számára, főként ha olyan érdeklődő és szorgalmas diákokról van szó, mint amilyenekkel én találkoztam. Minden alkalommal nagyon szívesen utaztam Khan ash-Sheichbe, és azóta is visszatérek olykor. Érdekes látni, hogy az idő múlásával tulajdonképpen semmi sem változik a táborban. A villanyszolgáltatás akadozik, olykor a tanfolyam alatt is előfordult, hogy a hirtelen sötétség miatt hamarabb kellett befejezni az órát. Az utcákon este villanyvilágítás nem is létezik, sétálni a házakból kiszűrődő fényben meglehetősen veszélyes, mert az utcák csupán poros, hepehupás utak, sosem tudni pontosan, van-e út egyáltalán ott, ahová lép az ember.

A Damaszkusztól távolabbra eső falvakhoz hasonlóan, itt is gondot jelent az ivóvíz, a családok tartálykocsikból vásárolnak vizet a napi használatra, mosakodásra, főzésre, öntözésre. Az egyetlen dolog, ami szinte hónapról hónapra változik, az a házak magassága és terjedelme. A negyvenes évek végén ide menekült palesztinok kezdetben sátrakban laktak, s mivel visszatelepülésük a kezdeti remények után sem valósulhatott meg, a sátrakat hamarosan felváltották a téglaházak. Ezekre olykor új emeleteket építenek, vagy kibővítik őket, hogy a mindig nagyobbodó család elférjen. A városi szokásoktól eltérően itt előfordul, hogy a frissen nősült férfiú a szüleivel együtt marad, méghozzá a felső emeleten, s így tulajdonképpen külön háztartásban él feleségével.

A táborokban természetesen iskolák is vannak, az oktatásról az UNRWA gondoskodik, a tanárok minden alkalommal szakképzett palesztin pedagógusok. Sokan azt mondják, a palesztin diákok sokkal jobb oktatásban részesülnek, mint szír társaik, s ez igaz is lehet, hiszen a szír állami iskolákban teljesen természetes az osztályonkénti akár ötven tanuló, míg a menekülttáborok iskolái és osztályai kisebb létszámúak. Tanáraik szakképzettségét tekintve is sokan állítják – nem csupán palesztinok –, hogy szerencsés helyzetben vannak a táborok diákjai. Ugyanakkor az itteni ENSZ-alkalmazottak szinte mind palesztinok, s a szír állami alkalmazottak bérének többszörösét keresik.

A táborban töltött idő ugyan rövid volt, mégis rendkívül hasznos, nem csupán a gyerekek számára. A fiatalok közül sokan nem is járnak be Damaszkuszba rendszeresen, a legtöbben életükben most először találkoztak idegennel, mégis rengeteg kérdéssel fogadtak. Azonnal meglepett jó angoltudásuk, amely teljességgel összehasonlíthatatlan a hasonló korú szír diákokéval. A márciusban ünnepelt pedagógusok napjára meglepetést készítettek számomra, és még a váratlanul magammal vitt amerikai vendégnek is kerítettek gyorsan egy kis ajándékot, hogy ne távozzon az ünnepségről üres kézzel.

Az órákat az úgynevezett női központban tartottuk, amely néhány épületből álló, magas fallal és szögesdróttal védett komplexum, közepén kis játszótérrel a gyerekeknek. Az ENSZ nem sokkal a palesztin menekültek megérkezése után építette, és eredetileg ételt osztottak itt a tábor lakóinak. Később, amikor az ételosztáshoz már nem volt elég anyagi támogatás, az épületeket átalakították, s a központ a táborban lakó nők továbbképzését segítette úgy, hogy főzni, varrni tanulhattak itt. Innen származik az épületegyüttes elnevezése. Mostanában már van néhány számítógép is, ennek köszönhetően a diákok számára délutáni tanfolyamokat szerveznek. Ha a központban ott tartózkodik valamelyik tanár vagy nevelő, akkor az udvar kapuja is nyitva áll, a gyerekek olyankor szívesen jönnek a kis játszótérre, ez az egyetlen szórakozási lehetőség számukra a táborban.

Persze ezek a gyerekek még aránylag szerencsés helyzetben érezhetik magukat a környező országokban élő menekültekhez képest, hiszen ha felnőnek, egyetemre járhatnak és majd később megkülönböztetés nélkül munkát vállalhatnak. Csak éppen haza nem mehetnek. Mert palesztin állam nincs, és amíg idegen országok döntenek a Közel-Kelet sorsáról, sajnos nem is lesz. ĺgy aztán a palesztinok továbbra is csak megkülönböztetett, értéktelen lakói lesznek ennek vagy annak az országnak, és bárhol legyenek is a világon, sosem érzik majd otthon magukat, mert mi, többiek, európaiak, amerikaiak, teszünk róla, hogy így legyen. Az általános idegengyűlölet, ami átjárja az egész világot a kellemes szavak és magasröptű gondolatok ellenére, elfeledteti velünk, hogy azért a menekülttáborokban emberek élnek, akik tán nem jobbak, de nem is rosszabbak nálunk. Bár a jóság vagy ennek ellenkezője teljességgel lényegtelen ebben a kérdésben. Csakis a tény a fontos. A tény, hogy 1948 óta kénytelenek táborokban élni emberek, akikért a világ nem tesz semmit. Teszünk Afganisztán, Kuvait, Irak, Jugoszlávia, Korea, Vietnam népeiért, mert ahogy nekünk, nekik is joguk van a saját államhoz, amely szabad, demokratikus és önálló, s amelyet nem fenyeget és nem száll meg más ország. Vajon az önálló palesztin állam létrehozásában miért nem vagyunk ilyen segítőkészek? Ötven éve gondolkodik a világ, vajon milyen álláspontra helyezkedjék ebben a kérdésben, de teljesen eredmény nélkül. Persze, a gondolkodók többsége nem menekülttáborban él. A kényelmes karosszékből pedig egészen más színűek a Közel-Kelet hírei.

A szerző nyelvtanár, jelenleg a damaszkuszi egyetem hallgatója