Hol Warhol, hol revü

A darabban vannak frappáns ötletek, de ezek villanásnyi sziporkák csupán. Képünk az egyik próbán készültTASR-felvételMert vagy „lejön” a színpadról az, amit közölni akart a szerző és/vagy a rendező (kettőjük intenciója manapság nem kell, hogy mindig fedje egymást), vagy nem, előcsarnoki hangulatkeltő próbálkozásoktól teljesen függetlenül. A varázslatnak a színpadon kell megtörténnie, erről szól a színház. A Warhol című táncjáték múlt pénteki bemutatóján élő Campbell konzervdobozok közlekedtek a folyosókon, némi mosolyt keltve, de csöppet sem befolyásolva azt, amit a darabból magával vitt a néző. Benyomásait az sem befolyásolhatta, amit a műsorfüzetben olvasott. A Szlovák Nemzeti Színház egyre szebb és egyre vastagabb műsorfüzete újabban ugyanis holmi jámbor óhajok gyűjteményévé vált, az előadást szignálók benne fejtik ki elképzeléseiket, amelyek megvalósítására hiába vár a néző. A táncjáték Lenin címet viselő 7. képéhez például ezt az eligazítást nyújtja a műsorfüzet: „Valóban már a múlté az uniformizálás és a totalitás? Milyen mértékben vagyunk képesek az individuális megnyilvánulásra? Mitől foszt meg a globalizáció? Mi történik, ha a hétköznapokat eluralja a monotónia? Tanulékonyak vagyunk, vagy folytonos emlékezetkihagyásban szenvedünk? Veszélyes vagy kényelmetlen kinyilvánítani a személyiségünket? A tarkaság izgalmas vagy fárasztó? Tetszik nekünk az egyszínűség harmóniája?” Koreográfus legyen a talpán, aki ilyen kérdések felvetését és megválaszolását a táncszínpadra bízza. De miért ne? A baj csupán az, hogy mindez írott malaszt marad, holt betű, mert a színen csak agresszívan menetelő, egyenruhás tömeget látni, amelyet a kinagyított Mao-, majd Lenin-portré előtt álló Warhol vezényel, oldalán Ultra Violettel. A probléma talán ott kezdődik, hogy Mário Radačovskýnak, a darab szövegkönyvírójának, koreográfusának és rendezőjének nincs lényeges közölnivalója Andy Warholról. Eredeti meglátások helyett közhelyeket kínál, mindhárom minőségében. Tagadhatatlan, hogy a darabban vannak frappáns ötletek, de ezek villanásnyi sziporkák csupán, több viszont a feleslegesen hosszúra nyújtott, feltupírozott epizód, mint például a kórházjelenet. Ez az aránytévesztés a dramaturgiát terheli. A tizenegy kép közül a Broadway hangulatát idéző Marilyn és Heroin sikerült a legjobban, mindkettő lendületes, látványos. Kár, hogy a vetítővásznon a táncosokat ugyanúgy láthattuk, mint a színpadon, ami annyit jelent, hogy az erkélyen ülők semmit sem láthattak az arcjátékukból. Láthattuk viszont akcióban a sülylyesztőt és az emelőszerkezetet, az új színpadtechnika teljes arzenálját, kivéve a forgószínpadot, amely egyelőre nem működik. A kanadai Richard Dulude színpadképe jól illeszkedik a darab hangulatához, Katarína Holková jelmezei tetszetősek, ötletesek.

Teljes elismerés illeti a szereplőket, elsősorban a címszerepbe lelket lehelő, még mindig jó állóképességű Igor Holováčot, a Marilynt bájos játékossággal táncoló Kristína Luptákovát, valamint Lucia Macíkovát (Valerie) és Viktória Šimončíkovát (Ultra Violet). Dicséret illeti a tánckart is, amelynek már meghitten ismerős az az eklektikus mozdulatnyelvezet és technika, amely a Warholnak is sajátja. Úgy látszik, Mário Radačovský (aki egyben a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének új igazgatója) is meg volt elégedve a teljesítményükkel, mert az előadás végeztével letérdelt a tapsot köszönő együttes előtt, amelyet még nem is olyan régen egyik sajtónyilatkozatában negyedik kategóriájúnak titulált.

A balettegyüttes új vezetőinek gyakran hangoztatott célkitűzése úgy alakítani a repertoárt, hogy annak 40 százalékát kortárs tánckompozíciók alkossák, így vélik megnyerni a balett számára a fiatalabb nemzedékeket. A műsorfüzet egyenesen új nézőről beszél, akit többek között épp a Warhol fog becsalogatni a színházba. Nos, a szellemi igénytelenségre szoktató szórakoztatóipar produkcióin felnövekvő ifjú generáció képviselői lelkesen brávóztak a hátam mögött, az idősebbek pedig elandalodtak az ifjúságukat idéző Sinatra-, Presley- és Iglesias-számokon. Tehát úgy néz ki, hogy lesz közönsége az új darabnak, amely, lévén a Szlovák Nemzeti Színház új épületének első bemutatója, ugyanúgy bekerül a szlovák kultúrtörténetbe, mint az a Coppelia-előadás, amellyel 1920-ban a Szlovák Nemzeti Színház együttese megkezdte működését a városi színház épületében. Ezért – már csak a történeti hűség kedvéért is – meg lehetett volna említeni a műsorfüzetben, hogy a Warhol ötletgazdája és megrendelője a balettegyüttes régi igazgatója, Emil Bartko volt.