Hizsnyai Tóth Ildikó: Táblajáték

Hidegháborús gyerek vagyok. Az ovitól a diploma átvételéig mindig ott lapult valamelyik oktatási intézmény CO-szertárában egy zsákocska a nevemmel. Benne a gázálarcom, amit évente egyszer szétszereltem, megtisztogattam, visszapakoltam. Álmomból felkeltve is tudtam a biológiai és vegyi fegyverek nevét, hatását és az ellenük való védekezést. Készültünk a III. világháborúra, amelyről – ezt mindegyik oktatóm kiemelte – még nem tudható, hogy milyen fegyverekkel kell majd megvívnunk.

Már tudjuk. Szavakkal. Nyelveken. És ezúttal a színtér se metonimikusan értendő. Világháló van. Ami ugyan egy virtuális hadszíntér, de a hálózatot alkotó emberek nem Kukutyinban laknak, hanem Berlinben vagy Egyházfiakarcsán. Nix centrum, nix periféria. Bárki tűzvonalba kerülhet, amikor fellép a netre, majd gyanútlanul megoszt egy cikket a Facebookon. Mire észbe kap, már körbe is zárták őt a dezinformációs csapatok. Hogyan védekezzen egy hidegháborús civil? Mondja azt, hogy „napalm”?

Fegyvertelennek érezzük magunkat ebben a digitális világháborúban. Már bánjuk, hogy elblicceltük a kötelező oroszt, hanyagoltuk a németet, halogattuk az angol nyelvtanfolyamot, vagy csak a gyerekeinkére futotta. Sovány vigasz, hogy mára már a használható nyelvtudás fogalma is átértékelődött, mert a hadviselés ugyan nyelveken zajlik, mégsem az egyes nyelvek között húzódik a frontvonal. Csak a biztos forrásból származó információ számít élestölténynek, márpedig az újmédia információs golyózáporában nem egyértelmű, hogy ki beszél értünk és ki ellenünk.

Régóta taposom a fordítói szakmát, jelekből is olvasok. Szakmai ártalom. Ha a fordítás csupán nyelvi síkon mozogna, már egy ideje szoftverek végeznék a munkánkat, amit én egyébként nagyon díjaznék, mert nem kellene kulturális és pragmatikus kontextusokkal vacakolnom. Felfejteni őket nem is olyan nagy kunszt, főleg olyannak nem, aki kétnyelvű közegben született, de beágyazni egy egynyelvű (egyiknyelvű) szövegébe, annál nagyobb macera. Egy fordító folyton valamilyen mögöttes jelentésre gyanakszik, gyártja a hipotéziseket, vajon mit tudhat az egyik, mit a másik. Tehát alapból egy permanens kódfejtős paranoiában van, amit most már a mindennapokban is hasznosíthat.
 

Olykor viszont még mi, régi vágású kódfejtők se értjük meg egymást. Egy műfordítói workshopon egy közismert társasjáték neve került szóba. Mindnyájan a sajátunknak gondoltuk, gyerekkorunkban ezen szocializálódtunk. Mensch, ärgere Dich nicht, állította a germanistánk, és mivel adatolta is az elsőséget (Josef Schmidt, 1908), el kellett ismernünk, hogy hozzánk már szimplán fordításban jutott el: Človeče, nehnevaj sa / nezlob se!, Nu te supăra, frate!, Човече, не љути се! Csak a magyarországi kollégának volt oka egy kis büszkeségre, az ő elődje szabadon fordította a játék nevét: Ki nevet a végén?

Már miért kéne nevetnie egy nyertesnek?, opponáltunk kórusban. Ebben a játékban a szerencsén múlik a győzelem, nem az egyén képességein. A kockát elvetjük, a szerencse forgandó, aki ezen mérgelődne, azt a többiek észhez térítik. Társasjáték! Miért hagynánk magára a győztest a végső kárörömben? Mire menne szegény egyedül? A bábuival.

Emlékezetes maradt számomra az eset. Meglepődtem, hogy így hívják odaát. Mondjuk, fordítóként sose gondolkodtam el rajta, mert nem kellett. Viszont a cseh feliratú dobozon lévő szomorú bábu képe, amit egy másik vigasztal, még gyerekkoromban jól beleégett a retinámba. És valószínűleg a mentális világmodellembe is, mert magamtól sose jutott volna eszembe a vigyorgó csúnyabácsis óriásplakátokról ez játék. Az viszont már igen, hogy ez is közrejátszik az antiszemita kódok járványszerű terjedésében.

Miért nem inkább Petr Kellner a magyarok mumusa?, kérdezte tőlem egy cseh fordító ismerős. Ő Sorosnál is gazdagabb spekuláns, a strómanjain keresztül Magyarországon is javában terjeszkedik, sőt, a konteó szerint helyi oligarchákkal összejátszva osztozik a zsetonon. Nem tudom, vallottam be, de az igazat megvallva nem is nagyon értettem a tranzakciók lényegét. Nem vagyok én Ján Kuciak, még fordítónak se vagyok igazi, csak mű-. Talán mert túl jóképű, úgy néz ki, mint egy üzletember. Erre aztán felcsattant, hogy akkor viszont ne csodálkozzatok, ha majd NER-kompatibilissé válik a csehek Kellner-terve, ti híres forgóajtós magyarok.

Így, nekem címezve, többes számban, úgyhogy tovább is passzo­lom kérdést. Sőt, megtoldom egy számomra égetőbbel is: mit csi­náljon egy úgynevezett külhoni magyar, amikor a lakóhelyén ve­szik körbe ilyen földhözragadt dezin­formátorok? Vajon van-e ne­künk, magyaroknak valamilyen gyakorlatban is kivitelezhető stratégiánk? Idézzem fel nekik a Toldiból a cseh vitéz esetét?