Hetvenéves lett Cserhalmi György

Cserhalmi György.

Több mint kétszáz film és legalább ennyi színpadi produkció. Kossuth-díj, az Európai Unió filmes elismerése, a nemzet színésze. Oscar-díjat nyert és Oscar-jelölt produkciók hőse. Hatalmas életmű az övé. Mindenkivel dolgozott, akivel tehetsége révén dolgoznia kellett. Állandó színésze volt Jancsó Miklósnak (Még kér a nép, Szerelmem, Elektra, Allegro Barbaro, Magyar rapszódia), hívta Fábri Zoltán (141 perc a Befejezetlen mondatból, Az ötödik pecsét), Sára Sándor (80 huszár, Tüske a köröm alatt), Bódy Gábor (Nárcisz és Psyché), András Ferenc (Dögkeselyű, A nagy generáció), épített rá Makk Károly (Egy erkölcsös éjszaka, Magyar rekviem, Így, ahogy vagytok), Tarr Béla (Macbeth, Kárhozat), Bacsó Péter (Sztálin menyasszonya, Megint tanú, Hamvadó cigarettavég), Antal Nimród (Kontroll), legutóbb pedig Kamondi Zoltán (Halj már meg!), Mundruczó Kornél (Jupiter holdja) és Mészáros Márta (Aurora Borealis – Északi fény). Az elmúlt három éve volt nehéz. Előbb az édesanyját, aztán a feleségét veszítette el, majd különböző műtéteken esett át, és még mindig nem tért vissza a Nemzeti színpadára. Majd ősszel, mondja, addigra igazán összeszedi magát. De már úgy érzi: négy óra a családdal, az unokáival többet jelent neki, mint egy súlyosabb filmes gázsi. 

„Hetvenévesen már én is máshogy viszonyulok az élethez. Be kell osztanom az energiámat. Nem fogom halálra dolgozni magam. Élni akarok. Főleg élni. Amikor meghalt a feleségem, be akartam fejezni. Nem vágytam tovább dolgozni. A lányom aztán rendbe rakott. Most csináld értünk, mondta. Értük folytatom. De már sokkal megfontoltabban.”

Pilátus szerepét játszotta a Mester és Margaritában Székesfehérváron, amikor elindult a lavina. Egymás után jöttek a bajok.

„Volt egy rossz mozdulat, és onnantól kezdve nem tudom, mi volt a színpadon. Sosem voltam kímélő programon. Koptattam rendesen az ízületeimet. A kaszkadőrségben az volt a jó, hogy megtanultam lóhátról nézni a színészlétet. Meg is fogalmazódott bennem, hogy na, ilyen nem akarok lenni! Viszont azt is megtanultam, hogy más pofát vág a színész, ha kaszkadőr végzi helyette a durranást, ő meg valahogy megpróbálja eljátszani, hogyan néz ki valaki, ha lerepül egy lóról, leugrik egy hídról, vagy fejre áll az autójával. Jobbnak láttam, ha ezt én csinálom, hiszen így lesz csak igazán hiteles, amit a következőkben képviselek. Ez is hozzátartozott ahhoz, hogy most kiütöttem magam egy időre. De van egy genetikus kód is. Megmutatták egy normális ember gerincét és az enyémet. Túl közel vannak egymáshoz a csigolyáim, és ahogy abbahagytam az aktív sportot, a vívást, az izmok elfelejtették azt a funkciójukat, hogy ők tartják a gerincemet. Összecsúszott három csigolyám, legutóbb azzal voltak elfoglalva az orvosaim. Ha húszévesen néztem volna ezt a röntgenfelvételt, akkor is ugyanezt láttam volna. De nem láttam, hála Istennek. Most kellett szembesülnöm a ténnyel.”

Nem szívesen beszél a bajairól. Arról sem, hogy mi minden járt a fejében, míg a kórházi ágyat nyomta. Voltak mélypontjai. Pontosabban: csak mélypontjai voltak. Két hónap depresszió.

„Egy reggel aztán szóltak az ápolónők, hogy le kellene vágni a szakállamat, mert már úgy nézek ki, mint a saját nagyapám. Három-négy centis volt, ami nálam már nagynak számít. Én inkább borostás vagyok, mint szakállas. Levágtam, és mit láttam? Egy semmitmondó szempárt. Olyan kiüresedettet. Azt mondtam: na, ennek vége! Onnantól kezdve úgy vettem részt ebben az egészben, a rehabilitációban, mint egy komoly munkában. A színpad túl nagy vágy volt abban a helyzetben. Már annak is örültem volna, ha egy tuskót szét tudok csapni. De ha ráütöttem az asztalra, végigszaladt a gerincemen a fájdalom. Akkor mit játsszak? Örültem, hogy lépni tudtam.”

Egy év alatt három műtét. Volt, hogy nem is látta az alagút végét.

„Megtörtént már, hogy nem játszottam hosszú ideig. De saját elhatározásból. Van abban valami furcsa kéj, hogy magad döntesz, és bár hét óra van, nem kell színpadra lépned. Most viszont feltámadt bennem az irigység, hogy a fene egye meg, mások színpadon vannak, én meg nem. Amikor fél évre elmentem New Yorkba, nem hiányzott a színház. Egyáltalán. Kékkúton is eltöltöttem így egy évet, és az sem zavart. De ez most más volt. Egészen más. Kényszerpihenő.”

Előbb a térde, aztán a gerince, majd a csigolyái ütötték ki.

„Nem hiszek a pszichológiai csapdában, hogy elvesztettem valakit, akihez nagyon ragaszkodtam, s akkor ez most beköltözött a gerincembe, az egész közös múlt. Nem. A térdem szét volt kopva. Már ki voltam írva műtétre, amikor közbejött a feleségem betegsége, és kiderült, hogy gyógyíthatatlan. Ennek okán nem mentem el a műtétre. Mellette voltam egy évig, éjjel-nappal. Utána cserélték ki a térdemet. Ezt követően pedig jött a másik műtét. Gerinccsatorna-szűkület. Jól hangzik, ugye? A rehabilitációt követően pedig jött a csigolyacsere. Elég volt. Túl azon, hogy tudom, mit kell magammal kezdenem, kell valami irány. A feleségem halála óta pedig sok minden megváltozott körülöttem. De elég, ha kezembe kerül a szemüvege vagy a szalmakalapja… akkor megint nagyon nehéz. De felül kell kerekedni mindenen. Van egy belső menetrend, egy elhatározás, abban nem ismerek könyörületet. Ez nem mélypont, hanem magasság. Az ember innen látja be, hogy mi fontos és mi nem.”

De nemcsak az életén, az életmódján, hanem a játékán, a játékstílusán is változtatni akar Cserhalmi György. Hetvenévesen erre is, arra is azt mondja: másképpen folytatja.

„Most kezd igazából tudatosulni bennem, mit szeretnék és hogyan. Ebben nagyon segített a két hónapos ágyhoz kötöttség. Volt mit átgondolnom. Nem fogalmaztam meg dogmákat, csak kezd összeállni bennem egy kép. Hogy milyen is az, amilyennek én a maradék színészetemet látom. Egyszerűbbnek, jóval egyszerűbbnek. Nem kell hozzá arzenál. Jobban megfogalmazni nem tudom, de már próbálgatom a Nemzetiben, az Úri muriban. Ősszel lesz a bemutató. Remélem, szemmel látható lesz a változás. Debrecenben, évekkel ezelőtt eljátszottam már Csörgheő Csulit. Baromi jó előadás volt. A Debrecen környéki nagy tanyákon van néhány hasonlóan vad, pogány, helyenként durva, sőt kegyetlen, a maga törvényei szerint élő ember. Autentikusra vágtuk az anyagot. Nem a Jób Dániel-féle Móricz-darabot vittük színre, hanem a regényből vettünk ki olyan vonásokat, amelyekről úgy gondoltuk, a színpadon is érdekesek. Bekerült némi irónia is a szövegbe. Erős volt, mindenki erős volt az előadásban, én még angolul is beszéltem benne. Hogy a Nemzetiben milyen lesz, nem tudom. Jobb is, rosszabb is lehet, majd kiderül. Egyedül nem szeretek a színpadon. Nekem a színpad társasjáték, kollektív műfaj. Én így tudom a legjobban csinálni. Kocsis István Van Goghját annak idején egyedül játszottam. Kirándulásnak jó volt, de nem vágyom rá. Mint ahogy pódiumon verset mondani sem. A saját életemről sem szívesen beszélnék színpadon. Sok érdemi dolog történt velem, meg sok olyan is, ami nem való a közönség fülének, szemének. Anélkül meg nincs igazság, nincs miről beszélni.”

Fontos része lett az életének a tanítás is. Osztályvezető tanár lett a kaposvári egyetemen. Növendékei a Nemzetiben is körbeveszik.

„Nagyon nagy baj, hogy eddig nem méltattak arra, hogy taníthassak. Ez az első és utolsó osztályom, ami nem azt jelenti, hogy most beléjük plántálok mindent, hiszen az egyfelől kevés, másfelől sok. Azt próbálom átadni nekik, hogy miről szól ez a szakma. Hogy a 21. század mit kíván majd a színpadtól és a mozitól. Ugyanis egészen mást kíván majd, mint eddig. Az egyetemen már a szememre is vetették, hogy nem tanítok klasszikusokat, Shakespeare-t, Csehovot, Moliére-t. Taníthatnék én akármit, Zsótér Sándor, Valló Péter és a többiek, akikkel később majd ezek a gyerekek találkozni fognak, egészen mást mondanak. Nem csinálok belőle hiúsági kérdést, de nem szeretném, ha a növendékeim hülyének néznének. Arra tudom megtanítani őket, hogy alkalmasak legyenek azokra az elvárásokra, amelyeket ez a szakma tartogat számukra. Az én tudásom arra elég, hogy elindítsam őket a pályán. Jó a viszonyunk, ez kétségtelen. Konkrét példákra próbálok hivatkozni. Hogy egy vershez oda kell rakni a történelmet, a költő életkorát, a megéltséget. A mázt, a felesleges lakkot pedig, ami rárakódott, le kell venni róla. Petőfi racionális ember volt. Felragyog az agya minden versében. Nála nincsenek sallangok, felesleges mondatok.”

Budapest szorításából a tavasz fogja kiszabadítani. Kékkúti háza körül mindig talál tennivalót. A kert is visszavárja.

„Meg kell metszeni a fákat, rendbe kell tenni a veteményest. A hétvégi munkát gyorsan felváltja a rendszeres karbantartás, ami mindennapos jelenlétet kíván. Amikor a feleségem állapota romlani kezdett, felköltöztünk Budapestre, a régi lakásunkba. Én itt voltam otthon. Most meg kell tanulnom máshol otthon lenni. De Kékkúton is jól érzem magam. Ott most minden más lesz, nagyon más, hiszen egyedül bolyongok majd a házban. De szerencsés vagyok, mert itt a lányom és a két unokám. Ők majd lejárnak hozzám. Sokat akarok velük lenni, nagyon sokat. Már semmit sem érzek fontosabbnak.”