Helyszínrajzok

Negyvenöt esztendős akácfa állt elkülönülve a mezsgyeszegélyen. A környéken nagy-nagy távolságban ő volt az egyetlen nagyra nőtt növény. Jelenléte pedig csaknem intézménnyé vált a rónán élők tudatában. Az Akác! Nem tudott élni a kapott, nagy méretű szabadsággal. A viharok megtépdesték, az időjárás prédájává lett. Ágai megritkultak. A magánya, a kényszerű benső csendje rikoltó valósággá töményedett, de kiállásában-tartásában szemmel látható nemesség honolt. Igazi magányossá vált. Olyan egyediséggé, mely mindentől távol eresztett gyökeret, és magányában olyan tulajdonságokat fejlesztett ki, mint általában sors próbálta lények. Egyedül nőtt föl, és lassan elveszítette még a reményét is annak, hogy társra akadjon. Épp ez az állandósult kiszolgáltatottság tette őt hasonlatossá az itt élő emberekhez. ĺgy vált elperelhetetlen tárgyává és tükrözőjévé annak a valóságnak, mely oly jellemzője volt e tájnak.

Valahány alkalommal arra vitt az utam, csodás érzéssel álltam alá. Egyszer annyira átadtam magamat az erejének, hogy az ebédhordó edényeimet is elejtettem. Ő lett életem első szelíd növénye. És egy idő után negyvenöt esztendőnyi, emberi léptékű történelmet építettem köré. Kilencesztendős volt, amikor az első világháború kitört. Ágai közt apró madarak, seregélyek kerestek megnyugvást. És tavaszonként maradandó élménnyel párosuló boldogságérzet kerítette őt is a hatalmába. Aztán múltak az évek, és a különböző megpróbáltatásokban ő is megfáradt. Megbékélve sorsával elfogadta azt a kopáruló létformát, amely osztályrészévé lett. Az itt élők pedig megszokták ezt a sötéten és konokul kitartó egyedüllétet, amelynek csak alig-alig változó, jelentéktelennek tetsző fordulatai voltak.

Az akácfa kereszt

A szántó földje itt zsíros volt és feketén csillogott. Az őszi esők cseppjei legördültek a barázdákba, s a föld sötétsége-zsírossága már-már túlsúlyossá tette ezt a világot. A szántó mellett vezető út a szomszédos tanya felé vitt. Mély vágású, szűk, egy nyomtávú út volt ez, mely a tanya irányában lejtett. Az út szalagján kátyúk képződtek. Az árokháti bokrok ágai ki-kinyúltak az erre haladó szekerekért. Az útnak latin neve volt, latin neve lehetett egykor a szántóföldnek is. De aztán az idő visszahívta a szántó latin nevét. Viszont a föld alaptulajdonságai nem változtak. Gazdagon termő, nehéz föld volt ez. Nehéz és hangtalan föld, mely fölé emberi sorsok feszültek. Ez a fekete föld a saját súlyától talán a mélybe süllyedt volna fokozatosan. De a határszélen immár nemzedéknyi idők óta ugyanilyen sötét, hűségesen kitartó akáckereszt állt. Eredetéről már nem tudhattak a helybeliek. Talán a régi-régi mezei körmenetek emlékezetére és tiszteletére emelték. A Kereszt köré kis kertecskét kerítettek. És a kertbe tavaszonként virágokat ültettek. És a vázákban is mindig-mindig friss virág volt. Az asszonyok felváltva jöttek ápolni a kicsi kertet. És cserélték a vázákban a virágot és a vizet. Óramű pontossággal jöttek. Sosem maradtak el. Az életük függvényévé vált a kereszt. Sosem beszéltek erről. Nem tanakodtak. Tavasszal mindig újrafestették a jelképes kerítést. Felásták a kertecske földjét, porhanyósra törték. Ágyásokat alakítottak ki. A kapa, a gereblye, az ásó! S a csendesded gyomlálások. A történelmi kor pedig hol beborult, hol pedig kivilágosodott. Hol rossz idők, ordas idők vágtattak végig a tájékon, hol pedig megtorpanva megállt a rontás valahol az országhatárokon túl, és kivárt. Itt, a mezsgye környékén, mintha mindig egyazon nappalt élték volna. S ha netán a nagyvilág felé váltottad volna utadat, ez volt az a pont, ahonnan bizton elindulhattál!