Háy János: Az utolsó hívás

De nekem holnap egy fontos tárgyalásom lesz, mondta, és az nem lehet, hogy ne érje el a gépet. Erre készült, ezért is jött későn, meg persze a gyorsforgalmi út, hát az is olyan, ha valakinek lerobban a kocsija, egy órát kell várni, mire helyreáll a rend, és mondhatni, ő épp ebbe a helyzetbe került, igaz, a lerobbant kocsit már nem látta, vagy hogy esetleg karambol volt, mert mire a sor odaért, addigra mindent eltüntettek. Az ember úgy akad el, hogy végül csak sejteni véli az okát. Ne haragudjon, asszonyom. Mi az, hogy ne haragudjak, ez nem haragvás vagy nem haragvás, állítsák meg a gépet, és beszaladok, csomagom is csak annyi, hogy a gépre fel tudom vinni, nem érti, ez nem olyan, ami megismételhető. Keleten a divatszakmából ez még senkinek sem sikerült, mondta, mert a divatszakmában dolgozott, s épp egy kollekció eladása volt soron. Üvöltözött, végül a biztonságisokat hívták. Bevitték egy irodába. Asszonyom, értse meg… Nem értem, mondta a nő, nem értem, nem értem. Asszonyom, a gép a kifutópályán, ezt senki nem tudja befolyásolni, épp ez a biztonságos repülés lényege, hogy mindennek pontosan kell mennie, senki nem nyúlhat bele a rendszerbe.Megnyugodott, kérdezte a biz­tonságis. Nem, mondta a nő, nem nyugodtam meg, ez volt életem legnagyobb lehetősége. Ötvenéves vagyok, mikor rúgok legközelebb labdába. Nem tudom, asszonyom, mi csak a repülőtér biztonságát szolgáljuk, az a feladatunk. A nő ült kicsit hangtalanul, valóságos romoknak látta az életét. Drezda a bombázások után. Elmehetek? El, mondta a biztonságis. Kikísérte a nőt az ajtón. Nem lesz gond, kérdezte. Nem, mondta a nő. Hirtelen rázuhant a fáradtság, hogy erre készül már hónapok óta, és éjszaka nem aludt, s hogy annyit vacakolt reggel, hogy rendben legyen, bele se gondolt, hogy az, ami most rendben van, az tíz óra múlva New Yorkban egyáltalán nem lesz rendben, sőt, minden olyan kívülről az arcára helyezett vonás elcsúszik majd, s inkább hasonlít egy lázadó indián törzsfőnökre, mint egy divattervezőre, aki új színekkel tudná felélénkíteni az unalmas kereteibe belecsontosodott New York-i divatvilágot. Ment ki a reptérről, le a lépcsőn a parkoló felé. Arra gondolt, hogy talán tényleg annyira érde­kes, hogy újra megkeresik, s hogy nem tartják emiatt a késés miatt megbízhatatlannak. Egy keleti soha nem teheti meg, hogy késik. Neki tilos az, ami minden nyugati tervezőnek meg van engedve, hogy soha nem tartja be az időpontot, meg részegen beszívva megy egy megbeszélésre, sőt, ettől még inkább látszik, hogy mekkora művész. Nem, neki ez nincs megengedve. Beszállt a kocsiba, fizetett a kapunál, és elindult. Benyomta a rádiót, kereskedelmi csatorna, ócska zenék és reklámok, aztán hirtelen megszakították az adást. Nem értette, miért. Bemondtak valamit, de fel sem fogta, már a gyorsforgalmin volt, befelé a városba, tömve volt, mert persze mások is használják, nem csak azok, akik a reptérről jönnek, az agglomeráció. Csak akkor figyelt föl, amikor azt mondták, hogy minden utas és a személyzet. Mi van, kérdezte magába, milyen utasok. A LOT 007-es New York-i járata, mondta a bemondó, nem sokkal a felszállást követően, és hogy mindenki, most legalábbis úgy tűnik, nincs túlélő. A nőn valami iszonyatos izgalom futott végig, úristen, ez az én gépem, ez az én gépem, talán még kiabált is a kocsiban. Az én gépem, úristen, ezért nem fértem fel, ezért, mert valaki megakadályozta, valaki nem engedte. Már valakinek nevezte a fürdőszobában való szarakodást, ami végül is megnövelte a kiérésre szánt időt. Nem akarta. Valaki nem akarta! Hirtelen könny szökött a szemébe, el is felejtette, hogy a gyorsforgalmin van. Nem is értette, mi történik, mikor a kocsi keresztbe fordult az úton, aztán már nem emlékezett, csak hogy nagyon gyorsan történt valami, és hangok voltak, csattanások, mintha nem is lenne részese az eseménynek. Egy halott, jelentette a tűzoltó, aki kiemelte a tetemet az egyik autóból. Nem, a többi kocsiban csak sebesült. Ötvenes nő, nem tudom pontosan, szétment az arca. Nem látszott rajta semmi, az se, hogy kicsoda, sem az utolsó gondolata, hogy nem akarta, valaki nem akarta. Itt akadt el az agy. Nem jutott tovább, hogy talán mégis. Hogy volt a kezében egy papír, olvasgatta a neveket és zavarta, hogy nem teljes az utaslista.