Háy János: A hármas

Van ilyen, mondta még évekkel ezelőtt egy haverja, hogy most persze nem látszik a különbség, de majd húsz év múlva. Na, akkor a napnál is világosabb lesz, ki hogyan élte az életét. Ő például nem ivott és nem fontolgatta a házassága felszámolását, amit aztán mégis felszámolt. Ingatlanokkal foglalkozott, dőlt a pénz. Aztán egy építkezésen beleesett egy hatalmas betonteknőbe. Alig bírták összekalapálni. Egy életre, mármint a maradékra, ami persze nagyon hosszú lesz, sántítani fog, pluszba jött a depresszió, merthogy nem bírta elfogadni, hogy pont ez történt és pont vele.

Van ilyen, gondolta a férfi, lehet csinálni egy sorozatot, hogy ki mikor, és el is kezdte átszámolni. Alapmintának, mint mindig, most is az osztályt vette elő. Az mindenre jó volt, hogy például milyen a népszaporulat, s az osztály megmutatta a népességfogyást, hogy mennyien élnek külföldön, hát, többen a kelleténél. Felállította a sorozatot. Magát negyediknek tette be, úgy volt logikus. Az előző három nálánál lényegesen egészségtelenebb életet élt. Anna volt az utolsó a sorban. Mint egy demokratikus sportverseny, ahol az utolsó befutó is kap ajándékot. Szóval ő csak akkor fog meghalni, amikor már senki nem él, gondolta. 

Aztán egy nap épp nem így alakult. Kórház, és persze volt itt várakoztatás, félrekezelés, és megint várakoztatás és rossz gyógyszer és elmaradt kezelés, minden olyan, ami jellemző a közép-európai egészségügyre, még olyan betegek esetében is, akik persze protekciósok, mint Anna is volt. De mindezt kár felsorolni, mert visszaút az ő számára már nem volt, s egy közeli orvosbarát, mondta is, amikor átnézte a leleteket, ha nem ölik meg a kórházban, akkor magától is meghalt volna.

A temetésen ott volt az osztályból az egyes, a kettes és a hármas is, s persze a férfi, aki negyediknek tette magát. Épp ő volt a legfőbb gyászoló. Mentek ki a temetőből. Néhányan felmentek hozzájuk, köztük a hármas is, aki elmondta, mikor búcsúzott, hogy kórház lesz, meg ilyesmi, aztán nevetett, hogy hogy lehet egy jóindulatú emberben valami rosszindulatú. Mondjuk a daganat. Nevettek.

Egy év telt el. A hármas akkor már lemondott a lehetséges kezelésekről, s ezzel együtt róla is lemondott az egészségügy, csak fájdalomcsillapítókat kaphatott. A férfi meglátogatta. Az ágyon ült. Könnyűnek látszott. Beszélgettek, hogy mi volt, s hogy mi lesz. A hármas mondta, hogy lehet, hogy holnap, de az is, hogy még hónapok. Épp búcsúzni kezdtek, már mindent elmondtak, amit el tudtak. Megvolt az emlékezés, meg a betegség jellemzése, amikor a férfi azt mondta, a kabát rajta volt, már csak te tudod megmondani, mert Anna már nem. Mit? Volt köztetek valami, amikor én és megnevezett egy évet, harminc évvel korábbi évet, amikor egy hónapra elutaztam. Emlékezett mennyire gyanús volt minden, amikor hazaért. Semmi nem volt a helyén, a kisrádió el is tűnt. Nem, mondta a hármas. Nem, kérdezte a férfi. Nem, mondta a beteg. A férfi nem tudott hinni neki. Nem hazudsz? Nem, mondta a beteg. 

A férfi felhúzta a cipzárt a kabátján, hogy akkor megy, tulajdonképpen csak ezt akarta tudni. Aztán hirtelen visszament az ágyhoz. Te most utána mész? Hallod, te most utána mész? Kiabált, holott nem hitt a túlvilágban, csak abban, hogy Anna él valahol. Elkapta a beteg pizsamáját és megrázta vele a könnyű testet. A fej csukladozott. Hallod, most te azért, hogy… Hülye vagy, mondta a beteg. A férfi elengedte a megnyúlt rongyot és elrohant, nem akarta látni azt az embert, aki végül mégiscsak megszerzi magának Annát. Nem akarta látni tovább azt az embert, aki képes meghalni érte.