Hattyú rohamsisakban

Nézem az egyik kereskedelmi csatorna népszerű műveltségi vetélkedőjét, és a hat elemi szintjén felordítok, amikor az olyan típusú indító kérdésekre, mint például, hogy „milyen színű a kéknefelejcs? – céklavörös?, ezüstfehér?, ciklámenlila? vagy kék?”, kicsattanó önbizalommal, fene nagy büszkén és szellemeskedve, többmondatos körítéssel kommentálva jelölik meg a helyes választ az ekkor még oszlopegyenes tartással feszítő urak és úrhölgyek. A második, hasonlóan suta kérdésnél még mindig neonként világít a szem, fogkrémreklámokból eltanult mosoly ül az arcon, és még mindig nagyon okosnak, tudományokban jártasnak mutatja magát a megkérdezett. De aztán jön a kérdés abból az irdatlan irodalomból, amely az írásbeliség kialakulása óta felgyülemlett, és a szemneon kialszik, a harminckét fogból már csak a metszők látszanak, s lassan azokra is rácsukódnak az ajkak. Igaz, nem a helyes válasszal, mert a kérdésre, hogy „hogyan nevezzük Shakespeare-t?” – az avoni hattyúnak-e?, vagy... és következik még három lehetséges megoldás, csak azt tudja felelni a közeli portréból total planba lökött játékosunk, hogy régen volt... ő már diák. Ebből az is kiderül, hogy akkor se tudta. Ám a dolog nem veszett fejsze nyele, hiszen a stúdióból valakit fel lehet hívni, és telefonon megérkezhet a segítség, vagyis a helyes válasz. Szemneon kigyúl, harminckét fog elővillan, miután közelképbe visszahozott szenvedő alanyunk nagy elégedettséggel elárulja, a vonal végén magyar szakos tanárnő fog jelentkezni. A tanárnő emeli is a kagylót, hallgatja a feladványt, a négy lehetséges megoldással. S még le se cseng a kérdőjel a mondat végéről, érkezik a helyesnek vélt válasz, vagyis hogy Shakespeare-t a stratfordi trubadúrnak nevezzük. Visszazuhanok megint a hatelemis szintre, és kitör belőlem, hogy „országos lebőgés, vissza a diplomát!”. Pár perccel később, felocsúdva a döbbenetből, már csak arra tudok gondolni, hogy nekem bizony ezek után görcsbe rándulna a gyomrom, valahányszor be kellene mennem az osztályba, és fel kellene állnom a képzeletbeli katedrára. Az pedig biztosan tanári pályafutásom (avoni) hattyúdala lenne, amikor Shakespeare-t tanítva a hamleti „lenni vagy nem lenni?” kérdést kellene idéznem.

Ha van magyartanár, aki napjainkban, amikor oly népszerű a jó öreg Shakespeare, nem tudja azonosítani az avoni hattyút, miért ütközöm meg azon, ha esetleg állami közalkalmazottak Beckettről hallani sem hallottak. De ez már egy másik eset, „a majomnak a zongorát” története, amolyan örkényi egypercesféle. Egy vidéki kulturális rendezvényen az egyik szereplőre várva az öltözők körül tébláboltam, s mivel az adminisztrátori, az ilyen-olyan szakelőadói és hasonló munkakörökben dolgozók előszeretettel gyakorolják velem szemben hatalmukat, odalépett hozzám a jobb helyeken ügyelőnek nevezett nénike, s mint egy persona non gratától megkérdezte: „nos, oszt maga kire vár ittend”. „Én? – hajoltam meg a hatalom előtt. – Én Godot-ra.” „Nem tudok rólla, hogy ő itt ma főlípne” – így a válasz, ami azt is jelentette, örülne, ha elvándorolnék a környékről, mert ez itt az ő territóriuma, szagvilágával pontosan körülhatárolva. Bénultságomból eszmélve elindultam, hogy megkeressem Übü papát, és elmondjam neki, szahar érzés, de elkísérem őt a lengyel frontra rohamsisakba szaharni az ilyen világra.