Határeset. Csanda Gábor beszélgetése Hunčík Péterrel - III. rész

Jó. Ez a Határeset azért is jó regény, mert a te nagyon primitív kérdéseidre és a többi, még ezeknél is primitívebb kérdésre nem adja meg az egyértelmű választ. Nem ad olyan válaszokat, amilyen válaszokat a tudomány a tudományos kérdésekre meg szokott fogalmazni, aztán legföljebb helyesbít vagy elismeri a kérdés nehézségét. A regényben eleve nem kell a kérdéseket megválaszolni. És én a Határesetet azért is tartom jónak, mert mint történelmi regény nagyon sok szemszögből vizsgálja a történelmet. Ebből az derül ki, hogy nincs egyetlen válasz vagy igazság, hanem nagyon sok válasz és igazság van, és ezek nem oltják ki egymást. Mint a cirkuszban, ha már ezt említetted, a légtornászok alatti háló, amelynek a közepe éppen attól olyan feszes és biztonságos, hogy nagyon sok ponton van felfüggesztve. És nagyon sok szálból fontad ezt a hálót. Nem sokkal a Határeset előtt jelent meg Pavol Rankovnak a tiédhez hasonló regénye, a Stalo sa prvého septembra (alebo inokedy), mely harminc évet fog be, ’38-tól ’68-ig. Ennek is egy kisváros áll a közepében, Léva, de ugyanúgy bejárja a mai Szlovákia más területeit is, mint a tiéd, és az egyik szereplőjét ugyanúgy kiviszi Amerikába, ahogyan a Határeset. De nem járja be Európát, ahogyan a Határeset bejárja, s távolról sincs annyi szereplője, amennyi a Határesetnek. Annak is van egy személyes történelmi rétege, vagy mondjuk így, egy olyan rétege, amely a hétköznapi emberekről szól, s egy olyan, amely ismert történelmi személyiségekről. Ezeket a történelmi alakokat ironikusan és humorosan kezeli, a hétköznapiakat viszont halálkomolyan. A Határesetben ez éppen fordítva van. Hitler, Sztálin és a többiek úgy jelennek meg a regényedben, hogy sem az elbeszélés, sem a szereplők nem viszonyulnak hozzájuk, nincs személyes álláspontjuk velük kapcsolatban, s főként nem rendelődik hozzájuk ironikus felhang. A tulajdonképpeni kisembereket, a regény családtagjait, a város és a régió figuráit viszont nagyon közelről szemléli a Határeset, és legtöbbnyire nagy adag iróniával és humorral. A két nagy különbség közül, amit a két regény között látok, a térbelit tartom fontosabbnak, tehát azt, hogy a Határeset tágabb területet fog be, több nemzetet, több kisebbséget, köztük nem európaiakat is. Vagyis szerintem azért tudhat, mondhat a Határeset többet például a magyar--szlovák viszonyról, mint a Rankov-regény, mert a Határesetben szerepel egy francia is, aki nemcsak a franciákról nyújt képet, a maga elgondolása és logikája szerint, hanem az angolokról és az amerikaiakról is, sőt a belgákról, vagyis amit nemzeti előítéletnek meg sztereotípiának szoktunk tartani, az a te regényedben több tucat, több száz oldaláról látható.

     Nagyon sok mindent mondtál, de ha hiszed, ha nem, én ezeken így nem gondolkodtam. De hogyan is tudnának az én szereplőim Hitleren, Sztálinon vagy Horthyn élcelődni, amikor nekik ők valóságos Hitler, Sztálin és Horthy volt, akiket halálkomolyan kellett venni. A Sztálin halálakor Ipolyságon és a többi kisvárosban rendezett kegyeleti ünnepség nem volt vicc azok számára, akik ezt megérték és akik ezeken részt vettek, én pedig nem fogalmazhattam meg helyettük más álláspontokat. Én tehát ismertem azokat a véleményeket és mondatokat, amiket az ipolyságiak megfogalmaztak, és ezeket írtam le. De nem ismerem a regény elméletét, és nem foglalkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a véleményt milyen regénytechnikai módszerekkel lehet vagy szokás megragadni, úgyhogy a te ilyen jellegű kérdéseidre sem tudok válaszolni. Írás közben ezekre nem is gondoltam. Amire gondoltam, az Tominak a gyávaságérzete volt, és a gyávaság úgy általában, hogy mondd ki ezt vagy amazt, ne félj tőle. És ilyenkor valószínűleg nagyon tudatos a választás. Szondinak van egy nagyon szép elmélete, hogy az ember tudatosan választ, megválasztja a maga betegségét, a halálnemét, a barátait és a szakmáját -- aszerint, hogy milyen alkat. Szondi a szakmán keresztül magyarázza, hogy tanítónak például az megy, aki jól érzi magát a kisdiákok közt, ahol fölteheti a kérdést, hogy na, mennyi kétszer kettő? Nem tudjátok? Majd én megmondom. Ez a tanító tudatos választása, hogy olyan biztonságban lehet, ahol ő mondhatja meg a többieknek, hogy mi van. Az elmegyógyász pedig Szondi szerint olyan ember, aki tele van problémával, s úgy gondolja, én majd előbb meggyógyítom magam, és amennyi még marad az erejéből és tudásából, azt továbbadja a többieknek. Tehát ti is kaptok belőle, de előbb magamat szeretném meggyógyítani. Vagyis írás közben legföljebb a kételyeimre gondoltam, amelyek bennem vannak, saját magammal kapcsolatban. Sok mindent megtanultam a szakmámmal kapcsolatosan. Például hogy nem nyerek azzal semmit, ha állandóan kitakarva mutogatom magam. Hogy jó az, ha inkább a pozitív tulajdonságaimat fejlesztem, mert azáltal a negatív visszaszorul és talán magától eltűnik -- ezt mind megtanultam. De ez mind-mind nem elég ahhoz, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos kérdésekre választ adhassak. Még az olyan nagyon egyszerű kérdésre sem, hogy adott esetben mi a jó és mi a rossz. Mert ehhez már tovább kell tanulni. Mondok egy példát. Manapság mifelénk nagy divatja van a keleti vallásoknak, a buddhizmusnak, a lámaizmusnak, a hinduizmusnak, s közben Siva istent nevetségesnek tartják. Hogy ez mekkora mese, mondják. Mert Jézus Krisztus nem mese. Azt hisszük. Amiben az indiaiak hisznek, az mese. Vagyis a valóság és bármilyen adott dolog egész más Indiából nézve, mint mondjuk Európából vagy Dél-Amerikából. Nos ezek után hogy merészelhetném én vagy bárki, akit megszemélyesítek dörgedelmes hangon kimondani az egy igazságot. Ugye, ez a klasszikus bulgakovi kérdés: Mi az igazság?, kérdezi Pilátus Jézustól, mire Jézus azt feleli, mindenekelőtt az, hogy tenéked fáj a fejed. Emiatt engem nagyon sokan gyávának és megalkuvónak tartanak. Valószínűleg nem véletlen, hogy konfliktuskezelőként dolgozom, és megpróbálom elérni, hogy egy picit a te igazságod is létezzen, meg a tiéd is. Mert nagyon ritka az, amikor csak egy igazság van, és nagyon veszélyes is. A huszadik század is ezektől az egynek hitt igazságoktól vált veszélyessé, amikor csak egy elmélet, csak egy filozófia érvényesült, s mindenkinek ehhez kellett igazodnia, és ettől ment tönkre a személyiségünk, az életünk, a mindenünk ebben ment tönkre. Tehát semmi mást nem akartam, mint ezt megfogni és leírni. Anélkül, hogy még ebben a kérdésben is állást mernék foglalni az egyik vagy a másik oldalon, kimondva, hogy ez micsoda szemétség volt, hiszen ugyanakkor azért olyan jól tudtunk ebben is élni. A regényben ez például ott fogalmazódik meg, hogy amikor arról szól az utasítás, hogy írják össze, kik járnak templomba, kiderül, hogy elég kevesen, s ha már ez a feladat, írjunk oda még más neveket is, és írjuk tele az egész papírlapot, mert ha már egyszer gyűjteni kell a neveket, ne csak tíz emberrel szégyenkezzünk. Így dolgozunk össze a rendszerrel, hiszen mindenkinek meg kell élnie, annak is, aki az utasítást adja, s annak is, aki végrehajtja. Szóval, írhattam volna a végére egy olyan fejezetet, amelyikből kiderül, hogy hány óra, hogy mi akkor az igazság a történelemben és az emberek életében, de nem tudom.

     Jézust említetted mint a számunkra reális hit és igazság megtestesítőjét, szemben más istenségekkel, melyek misztikusak és meseszerűek, melyeket tehát mi, keresztények nem tartunk igaznak. De a regényed ebben a mi igazságunkban is azt igyekszik felmutatni, amire eddig nemigen gondoltunk. A Határesetnek már a mottója is olyan szövegdarab, idézet Júdás evangéliumából, mely a vallás szempontjából apokrifnek minősül. A tan és a hagyomány szerint Júdás áruló volt, sőt aljas gazember, s maga a Júdás név a zsidónak volt a szinonimája. Vagyis a kisbetűs júdásság nem alkalomszerűen dehonesztáló és megbélyegző, mint mondjuk Nemecsek Ernő neve, amikor csupa kisbetűvel írták be a gittegylet könyvébe, hogy áruló, hanem mintegy egyszer s mindenkorra. Szóval ha volt olyan igazság a miáltalunk megingathatatlannak tartott alapszövegben, a keresztény Bibliában, hogy Júdás az áruló, ő volt az a gazember, aki miatt a mi Jézus Krisztusunkat keresztre feszítették, akkor számomra éppen a te regényed nyitotta rá a szemem arra a nemrég felfedezett evangéliumra, mely egészen más fényt vet erre az igazságra, tehát hogy Júdás volt Jézus legigazibb tanítványa, és Jézus csakis neki köszönhetően juthatott vissza Istenhez. Vagyis a Júdás evangéliuma című kopt szöveg mint korunk egyik új felfedezése, szintén beépül a regényedbe, azaz ezt a keresztény igazságot vagy képet is kitágítod, színesíted. Amely kép az Újtestamentum négy evangéliuma szerint sem volt azért annyira egyértelmű, mint ahogy gondolnánk, Júdás azokban is a legokosabb, legmegbízhatóbb tanítvány, a többi apostol például nála tartotta a pénzét. Tehát persze hogy nem te mondod ki, mi az igazság, és nem a regényed fogja megmondani, de igen jelentősen megsokszorozza az igazságokat. Nekem a Hrapka Tibor borítója is azért tetszik annyira, mert a nekünk háttal ülő festőt humanista művésznek gondolom, polihisztornak, aki sok mindenhez ért és sok mindent csinál a festésen kívül is. És mivel a Határesetet humanista regénynek gondolom, szerintem ez a könyvborító ebben az összefüggésben is nagyon hozzávaló. A regényt egyébként úgy gondolom humanistának, ahogy Thomas Mann regénye, A varázshegy humanista, nekem a Határeset ugyanis ehhez hasonlít. A varázshegyben is számos tudományterület új eredménye épül be szervesen, de amit ennél fontosabbnak gondolok: a viták, melyeket Settembrini és Naphta folytat. Az már a Határeset külön szerencséje, hogy benne a huszadik század sok-sok vitás kérdését (a hagyományról, az ősi jussról, a nyelvekről, a biológiáról, a sportról) ennyi sok szereplő beszéli meg, ráadásul ez a sok-sok szereplő nagyon sok, egymástól eltérő helyen folytatja az eszmecserét, előkelő angol klubban, kocsmában, fronton, iskolában. Én ezt a regény dramaturgiai szerencséjének tartom, mert így el lehet játszani ugyanazokat a beszélgetéseket más-más helyzetekben, más-más szereplőkkel. Humanista a Határeset abban az értelemben is, ahogy a tudást terjeszti, tehát a felvilágosítás értelmében.

     Hiába hasonlítod te A varázshegyhez, ebben egyetlen olyan oldalt sem találsz, ahol olyan filozófiai mélységű viták volnának, mint Settembrini és Naphta között, mert nem ismerem annyira a filozófiát, de még a magam szakterületének ismereteit sem használtam föl. Én, ismétlem, azt akartam kipróbálni, hogy le tudok-e írni történeteket, mert ezek történetek történetek mellé téve. Amit mondtál, az viszont valóban tudatos volt, hogy egy történetet több látószögből leírni, több ember személyes életeként elmondani, több értékítéleten átmosni a történetet, és csak arra ügyeltem, hogy semmiképp ne legyen moralizáló. Említetted Júdás evangéliumát, de erre közben bukkantam rá, és utólag került a könyvbe, tehát nem azzal kezdődött, hogy megtaláltam, és akkor ennek szellemében kezdtem volna írni. Hanem hogy ezt is megláttam és elolvastam, és akkor ezt is hozzá akartam még tenni. Végig ez volt egyébként: még ezt szeretném hozzátenni, és még azt szeretném hozzátenni. A könyvben is azért van ez a sok és. Mert tényleg ez is hozzátartozik, és az is, és még amazt is figyelembe kell venni. Nem az van, hogy de. A de kötőszó helyett az és szerepel. Nem az van, hogy ti ezt mondjátok vagy valljátok, de én... Hanem úgy kerülnek egymás mellé a különbségek, hogy ti ezt mondjátok, és én ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy... És ehhez még azt is mondanám. És lehet, hogy ettől a sok éstől a feje tetejére állt a könyv eredeti elképzelése, és ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy természetesen én nem akartam a feje tetejére állítani.

Az első részt itt találja:
http://ujszo.com/online/kultura/2008/12/21/hatareset-csanda-gabor-beszelgetese-huncik-peterrel-i-resz

A második rész itt olvasható:
http://ujszo.com/online/kultura/2008/12/21/hatareset-csanda-gabor-beszelgetese-huncik-peterrel-ii-resz

A negyedik, befejező részt december 22-én 15 órakor közli az Új Szó Online.