Harry Potter – Kitől is kell félnünk

Amikor 2000 végén elolvastam a Harry Potter és a Bölcsek Köve című könyvet, nem gondoltam, hogy egyszer majd ezt Új-Mexikóban valakik el fogják égetni. Ugyanúgy nem gondoltam 2001 végén, amikor a filmet néztem meg, hogy 2002-ben ennek vetítését akarják majd valakik megtiltani. Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy tisztázzuk: én – sok betiltóval ellentétben – olvastam a könyvet és láttam a filmet is.

A meséről szóló vitába már csak azért sem érdemes belemenni, mert részletei lényegtelenek – mozgatója mindössze egy csoport törekvése, hogy valamit megtiltson mindenki számára, tehát egy olyan csoporté, mely az abszolút igazság ismerőjének, birtokosának tartja magát. A könyv és a film minőségét nem jellemezném, hiszen ízlések és pofonok..., ráadásul ez nyilvánvalóan gyermekek számára írt mese. ĺgy aztán nem lenne tisztességes mást várni tőle. Engem inkább az gondolkodtatott el, hogy kicsit tágabb látószögből mit is mutat ez a vita társadalmunkról 2002-ben.

Először is megállapíthatjuk, nem először fordul elő ilyesmi az emberiség történelmében. Egyes embercsoportok égettek már el más embercsoportok ideáit tartalmazó könyveket, sőt bizonyos ideákat valló embereket is égettek el néhány száz évvel ezelőtt (nemegyszer derült ki utólag, hogy nekik volt igazuk). Másrészt elgondolkodhatunk azon, mitől ijedt meg az egyház és azok az emberek, akik ennyire harcolnak egy kitalált mesefigura ellen. A mese történetét ismerve nem értem a félelmet és a tehetetlen dühöt az ellentábor részéről, hiszen Harry Potter nem támadja az egyház tanításait, és azt sem gondolja magáról például, hogy ő az új megváltó. Harmadrészt megkérdezhetnénk, miért nincs baj a többi mesével: a sok-sok éves álmából felébredő Csipkerózsikával, a farkas hasából élve előkerülő nagymamával, a más bolygókon csámborgó kis herceggel és így tovább, a sort lehetne folytatni. Kifogásolhatnánk továbbá, hogy az erőszakot propagáló mese- és ifjúsági filmek ellen miért nem léptek fel ezek a csoportok hasonló vehemenciával.

Mindenesetre az eseményekből és vitákból következtethetünk néhány dologra: Az egyház még ma sem bízik az emberek ítélőképességében, s az egyes megnyilvánulások, kijelentések arra engednek következtetni, hogy szívesen előírná, mit olvassanak, milyen filmet nézzenek, és legfőképpen pedig mit ne olvassanak és milyen filmet ne nézzenek. Az egyház továbbra sem bízik saját tanítása meggyőző erejében, hiszen szívesebben venné, ha nem mérettetne össze pl. egy mesével. És ami talán a legszomorúbb: egyesek még ma is hajlamosak a boszorkányüldözésre, ami – valljuk be – meglehetősen kétségbeejtő.

Az a XXI. századi ember, aki nem hisz a dogmákban, és örül annak, hogy olyan egyházi emberek is nyilvánosságot kapnak, mint Lipp László, Ján Sucháň vagy Robert Fulghum, most elgondolkodik, hogy ez talán mégsem az egyházak fejlődésének a jele, hanem inkább annak köszönhető, hogy a médiát és a könyvkiadást már nem egy hatalom/ideológia uralja.

Az a XXI. századi öntudatos szülő, akinek gyermeke Harry Potter-könyvet kért karácsonyra vagy a születésnapjára, megsértődik, hogy ennyire alábecsülik. Vagy, a jobbik esetben, figyelmeztetésnek veszi, és ezentúl jobban odafigyel gyermeke olvasmányaira. Sőt, elolvassa a könyvet, vagy elmegy csemetéjével a moziba, és utána együtt beszélik meg a tanulságokat és a szimbólumok jelentését.

Az a XXI. századi ember, akire a kritikus gondolkodás a jellemző, és aki szellemi fejlődésre törekszik, hajlamos lesz azt a következtetést leszűrni a Harry Potter körül kialakult vita kapcsán, hogy nem csak bin Laden és a terrorizmus veszélyes. Pontosabban, hogy mindkettőnek ugyanaz a gyökere. Veszélyes ugyanis minden olyan csoport, amely dogmákba kapaszkodva kijelent és elítél, valamint tévedhetetlennek gondolja magát, s azokat, kik nem értenek egyet vele, egyenesen a sötét erők képviselőinek kiáltja ki.

Ezért tehát az új évszázad egyik legnagyobb kihívása az lesz talán, hogy művelődjünk; hogy akarjon bár bárki bármit a szánkba rágni, vizsgáljuk meg saját józan eszünkkel; hogy mindig minden abszolút hatalomra törekvő erőt, amely tévedhetetlennek kiáltja ki magát, kérdőjelezzünk meg; hogy legyünk mindig nyitottak az újra és ne féljünk a számunkra még ismeretlentől.

A XXI. századi sikeres meseíró pedig talán jobban teszi, ha inkognitóban marad, nehogy őt és családját valami nevében (és a nagy sikerre való tekintettel) meglincseljék.