Harminckötetes szerző Rómában

Elegáns helyen lakik Rómában Bruck Edith. Két tér között félúton. Hozzá már nem jut el a Spanyol lépcsőt birtokló turisták zsongása, a Piazza del Popolo ikertemplomai pedig elvárják a nyugalmat.

Gyerekkorát Tiszakarádon töltötte, később ott élt, ahová a sorsa vetette. Csehszlovákiában, különböző lágerekben, Izraelben. Gyökeret Olaszországban eresztett, ahol 1954-ben telepedett le. Rosszul sikerült házasságaiból kilépve Rómában született újjá, ahol Nelo Risi, a jeles költő, műfordító és filmrendező felesége lett. Első regénye, a Ki téged így szeret olaszul jelent meg. Ma harminckötetes szerző. Rangos irodalmi díjai mellett az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja érdemrendet is megkapta.

A haláltáborból megmenekülve „egy szénnel megrakott tehervonatra szálltunk fel, amely Csehországba, Pilsenbe tartott – írja Az elveszett kenyérben. – Onnan… megérkeztünk Pozsonyba, ahol elfogott minket a remegés, mert az már ismerős hely volt, valamikor Magyarországhoz tartozott, és ott lakott anyánk egyik nővére, akit Honeinek hívtak… Attól, hogy Pozsony elképzelt földjén jártunk, tényleg szabadnak éreztük magunkat.”
 
Szülei és az egyik bátyja nem élték túl a lágerbeli megpróbáltatásokat, ön 1945-ben tért haza szülőfalujába, Tiszakarádra, ahol már mindenük elveszett. 1946-ban elszökött Magyarországról. Két és fél évig Csehországban, a szudétanémet területen talált menedéket. Mire emlékezik abból az időszakból?

Byla jedna holčička v naší ulici, měla ráda chlapečka v bílí čepici. Ezt énekeltük. Esténként mindenki táncolt, csehül meg szólt a Sej-haj Rozi, vasárnap kirándulunk! Száműzték a németeket Podmoklyból, az ő házaikba költöztek be sokan, köztük mi is. Mivel nem hivatalosan tartózkodtam ott, és irataim sem voltak, bevittek a rendőrök. Egy nap, egy éjjel voltam bezárva. Amikor eljöttem Magyarországról, már elkezdtem írni az első könyvemet. Mondták, hogy dobjam el, felejtsem el a magyar szöveget, mert utálják a magyarokat. Nem volt sok, amit írtam, pár oldal csupán. Podmoklyban volt egy zsidó bácsi, aki kapcsolatban állt a prágai zsidó hivatallal, ő hozott ki a rendőrségről. Gyári munkás lettem, de csak feketén dolgozhattam. Lábszárvédőket varrtunk katonáknak. A nővéremmel és két pici gyerekével éltem ott. A sógorom elszökött, bajba keveredett a kommunista párttal. Egy éjjel aztán mi is átszöktünk Németországba. Hat-hét hónapot töltöttünk ott, onnan indultunk el Palesztinába. Előbb a nővérem és a gyerekek mentek el, mert a családokat vitték először. Mi a párommal, akihez csak névházasság kötött, később indultunk útnak. Szeptemberben érkeztünk meg Izraelbe. Négy hónappal előtte, májusban mondták ki az országot.
 
Milan Grün. Ez volt a „férje” neve.

Megváltoztatta Gabi Braunra. Rögtön, ahogy megérkeztünk Izraelbe, behívták katonának. Kaptam egy szobát, de nehogy egyedül legyek, nem engedte meg, hogy ott maradjak, és rátett egy lakatot. Elmentem egy átmeneti barakkba Haifa és Tel Aviv között. Ott voltam hónapokig. Harmincan laktunk egy helyiségben. Egész éjjel ordítottak a sakálok. Sorba kellett állni ételért. A hajón Izrael felé megismertem egy fiút, aki tetszett nekem. Schwarz Imre volt Budapestről. Őt is azonnal elvitték katonának.
 
Ő volt az első igazi férje?

A kegyetlen, aki rám öntötte a levest, mert túl melegnek találta. Két év után szakítottam vele. Miután elváltunk, engem is behívtak katonának. Nem akartam menni. Azt mondtam, soha semmiféle uniformist nem veszek magamra. Új házasságot kötöttem egy tengerésszel, Tomi Brucknak hívták. Vasárnap megházasodtunk, kedden már elutaztam Izraelből. Nem akart elválni tőlem. Két év után itt, Rómában a főrabbi választott el tőle.
 
Az igazán nagy szerelmet már itt élte meg Rómában?

Én Schwarz Imrébe is szerelmes voltam, aki őrült volt, idegbajos. Lenézett, hogy falusi vagyok, pedig az anyja libát árult. Nem tudom, mi tetszett benne. Amikor Izrael felé tartottunk, kilenc napig hánytam a hajón, ő meg fogta a fejem. Később vettem csak észre, hogy milyen kegyetlen. Egész héten dolgoztam, szombaton lementem a tengerhez fürödni. A nővérem már ott volt a gyerekekkel. Kezdtem vetkőzni, amikor megérkezett a férjem. Mit akarsz itt, mutogatni magadat, kurváskodni? – kérdezte. Ordított, hogy azonnal menjek haza. Mindenki előtt összevissza rugdosott. De már soha többet nem mentem vissza hozzá. Mivel mindenem ott maradt a pincelakásban, a nővérem kíséretében egyszer visszamerészkedtem, benéztem az ablakon, és láttam, hogy minden ruhám össze van szabdalva. Akkor pincérnő voltam. Egy nap eljött utánam a férjem, új bugyit hozott és könyörgött, hogy menjek vissza hozzá. Teljesen normálisan mondta, hogy szeretlek, imádlak. Elküldtem őt. Többé sosem láttam. A nővérem évekkel később találkozott vele New Yorkban. Megmutatta neki a tárcájában a fényképemet, hogy még mindig magánál hordja. Egy náci lányát vette el feleségül, született két gyerekük, ráerőszakolta, hogy legyenek zsidók. Megkérdezte tőle a nővérem, hogy miért kellett neki egy náci lánya? Mert üthetem, mondta.

Hogyan lehet ennyi szörnyűséget, kegyetlenséget feldolgozni? Miféle belső erő kellett hozzá? Életének ezt a fejezetét is le tudta zárni?

Foglalkoztat egész életemben. Eleinte csak arra volt szükségem, hogy tudjak írni. Azt hittem, kipukkanok, ha nem írok. Megérkeztünk a lágerből, és nem voltunk meghallgatva, befogadva. Senki nem volt kíváncsi ránk. A nővérem is arra kért, hogy ne beszéljek a történtekről, ne tudjon róla a gyereke. Ne hozd ide Auschwitzot, mondta.
 
Két nővére megmenekült a deportálás elől. Ők biztosan hazavárták.

Az egyik férjhez ment egy elég jómódú debreceni férfihoz. Villájuk volt, sok földjük, de a férje bunkó volt, műveletlen. Nem tudom, hogy bírta elviselni a nővérem. Talán csak azért, mert gyerekkorunk óta szégyellte, hogy milyen szegények voltunk. De nem akart befogadni bennünket. Álltunk a kapuban a testvéremmel, és azt kérdezte: „Istállóból jöttetek?” Nem tetszett neki, hogy nem voltunk kiöltözve.
 
És a másik nővére?

Ő már akkor özvegy volt. A munkatáborban lefagyott a lába, és levágták neki. Pár hétig voltunk nála. Kicsi volt a lakása. Öt hónapja szabadultunk, se tetvesek, se piszkosak nem voltunk. „Mosakodjatok meg – mondta –, de az udvaron, lavórban!” Semmi üdvözlés, ölelés. Ezért harcoltunk az életben maradásért? – kérdeztük egymástól a másik nővéremmel. Megpróbáltunk visszamenni a falunkba, de baltával zavartak el bennünket. Azt hitték, feljelentjük azokat, akik csúnyán viselkedtek velünk. Leköpdöstek bennünket, a bátyámnak betörték a fejét. Visszamentünk Debrecenbe a tehetős nővéremhez, aki aztán a férjével együtt évekkel később Argentínába emigrált. Húsz évig nem láttam, és nem is beszéltem vele. Húsz év után levelet írt, amelyben megkérdezte, fogadnám-e őt? Akkor már Rómában éltem Nelóval, az olasz férjemmel. Ő beszélt rá, hogy fogadjam. Nagyon nehéz volt. Letérdelt előttem, hogy bocsássak meg neki, és megkérdezte, tudom-e szeretni? Csak ezt ne kérdezd tőlem, mondtam. De odaadtam neki az ágyamat. Olyan volt a karja, mint anyámnak. Éjjel titokban megcsókoltam neki. Soha nem volt boldog. Így fizetett meg mindenért. Én nem kívántam neki semmi rosszat. Szaunába ment. Ott kapott infarktust. Én még az ellenségemet sem gyűlöltem, csak sajnáltam.
 
Van valaki a családban, aki közel áll önhöz?

Adél nővérem fia és lánya. A lánya itt él Olaszországban, a fia Izraelben.
 
Volt valamiféle fordulópont az életében, amikor minden jó irányt vett?

Nagyon lassan jött el. Megláttam Nelót, és azt mondtam, nekem ő kell. Akkor még azt sem tudtam, hogy hívják, mit csinál. Ötfős csapattal akkor jött meg Kínából. Hugo, a barátja megkérdezte, ki tetszik neked közülünk? Nelo ült az asztal mellett, járt a keze, a lába, rámutattam! Erre Hugo: „Isten őrizzen tőle! Ő a legértékesebb köztünk, de nagyon komplikált ember. Válasszál valaki mást!” De nekem ő kellett.
 
Mit látott meg benne?

Mondhatnám azt is, hogy a legjobbat és a legrosszabbat. Volt benne egy kis kegyetlenség, mégis úgy éreztem, ő az életem társa. Írta is nekem, hogy néha kegyetlen vagyok veled. Akart is, nem is. Akkor már egy szépségszalon vezetője voltam Rómában. Két napig szerelmes volt belém, a harmadikon nem. Öt nap múlva megint akart, a hetediken megint nem. Ez így ment másfél évig. Volt egy nagyon gazdag felesége, és még nem jött ki a kapcsolatból. „Gyere hozzám lazán, a papír nem fontos” – mondta. Azzal a kis fabőrönddel mentem, amivel megérkeztem Olaszországba, de ki sem nyitottam nála, mert amint beállítottam, a felesége kávézni hívta. Menj, ha akarsz, mondtam. Elment. Azt mondta, ha egy óra múlva nem jön vissza, akkor menjek el. Húsz perc után úgy éreztem, meghalok. Indulni akartam, amikor megjött. „Nekem az a nő már nem jelent semmit – mondta –, ne legyél rá féltékeny!”
 
Volt ennél nagyobb szerelem az életében?

Nem. Egyetlen percig sem. Nelo az örök asszonyát látta bennem. Szép volt, okos volt, gavallér volt, de bigámó is. Úgy fogadtam vissza, mintha el sem ment volna. Tíz esztendőt éltünk még együtt azután, hogy nyolcvankét évesen végleg hazajött. Utána megbetegedett. Egyedül ápoltam. Mosdattam, pelenkáztam, a kezét fogtam, éjjel-nappal simogattam. Az a tíz-egynéhány év, amíg gondoztam, életem legszebb időszaka volt. Hogy mitől? Soha senkinek nem volt rám annyira szüksége, mint neki.

A szerző a Vasárnap munkatársa