Hagyjátok élni a tárgyak lelkét!

Chaplin kalapja, mint legendás rádióműsor.
Chaplin kalapja, mint élvezetes olvasmány. Ötvennyolc ismert ember, főként színészek, rendezők és írók története egybeszedve. Ötvennyolc remek bohóc, Charlie kalapjával a kezében.
De mi van a kalapban?
Talált és szerzett, ajándékba kapott és elcsent tárgyak, amelyek örömet szereznek gazdájuknak. Tárgyak, amelyek új helyükön új életet élnek. Tárgyak, amelyek elcserélhetetlenek. Kicsik és nagyok, könnyűek és súlyosak, kedvesek és megmosolyogtatóak, de mindenképpen fontosak, mert emlékhordozók. A tegnapból jönnek, a mából szólnak, a holnaputánba tartanak. Évekről és érzelmekről mesélnek, egy letűnt vagy csak egy távoli világról, hiedelmekről, szokásokról, furcsa kötődésekről.
Talizmánok, ereklyék, amelyek hozzánk nőttek. Mint Chaplinhez a kalapja, a sétapálcája, a nyakkendője. Ötvennyolc ember, ötvennyolc interjú. Kétpercesek, négypercesek, tízpercesek. Ki mennyit mesél, mennyit tár fel legszemélyesebb titkaiból, hány ajtót képes kinyitni, tárva hagyni emlékei tárházában. Bálint András kicsit régimódinak vallja magát. Ő ugyanis a szép míves tárgyakat szereti. Bútorai között az örökölt családi darabokat. A kényelmes széket, kanapét, fotelt. „A megszokott dolgok kényelmesebbek, mint az újak“ - mondja. Bánsági Ildikó egy régi, rézlámpával díszített pianínóhoz ragaszkodik. Zongoraszéke és kottatartója is van hozzá. A pianínón egy ébenfa keretes fotó a dédnagypapájáról. Dobozok, mindenféle színű cérnával és egy hajszálvékony kézimunka. Ezek a kedvenc tárgyai. És egy fogantyús mécses. Pianínó és mécses. Fény és melegség. Bara Margit díszpárnákat, kézi szövésű szőnyegeket, vázákat, edényeket és evőeszközöket őriz a szüleitől. Adamis Anna azt a bizonyos „omegás“ petróleumlámpát, amelyet mirtuszvirágok díszítenek. „Talpán zöld betűk: én vagyok a fény, a tűz, hogy láss az éjszakában.“ A mamától maradt rá ez a szép, régi cseh porcelán. „Amikor már azt érzem, hogy elég, mert már nyomaszt a tárgy, akkor akármennyire is szeretem, elbúcsúzom tőle. Könyvektől nem válok meg semmiképpen, és a lemezek is visszavárnak.“ Bodnár Erika igazi kőmániás. Egyetlen nagy kőrakás az egész lakása. Polcokon, asztalon, padlón, mindenütt kövek vannak nála. Kicsik, nagyok, még nagyobbak, több mint tízkilósak. Akármerre jár is a világban, a kézipoggyászába biztosan bepakol pár darabot. „Most már több száz kövem lehet, talán ezer is van, de mindegyik él, mert mindegyikről tudom, hogy honnan származik.“
Van, aki hoz, van, aki „beszerez“. Vagyis elcsen, észrevétlenül magával visz valamit. Szarkamód gyűjtöget. Mint Gálffi László. „Általában én minden színdarabból lopok valamit. Már a főiskolán elkezdtem, amikor Firszet játszottam a Cseresznyéskertben. Megtartottam a fehér kesztyűt. Van egy fiókom, ami tele van kinccsel. Szemüvegek, mandzsettagombok, mellénygombok, mindenféle apró kellék. Ezeket elrakom és megőrzöm. Az Equusból a tornacipőt, a farmernadrágot és a felső trikót is eltettem. De van más is, amihez ragaszkodom. Édesanyám fényképe. Kinagyíttattam, amikor meghalt. Nekem ez jelenti a folytonosságot. Hogy mindig itt van velem…“
Van, aki keresi a tárgyakat, van, akire rátalálnak. Gálvölgyi János is közéjük tartozik. „Nem én keresem a tárgyakat, amelyek körülvesznek engem, hanem azok úgy odakéredzkedtek hozzám. Én különösen hiszek a véletlenben: azok a tárgyak ott együtt akarnak élni velem. Elterjedt rólam, hogy szeretem a bohócokat. Most már több mint harmincéve gyűjtögetem őket. Van márvagyháromszázdarab.“ Haumann Péter úgy gondolja: a színész képes empátiával viselkedni egy tárgy iránt. Nem mintha annak a dolognak lenne lelkülete. De egy tárgy önmagában is „viselkedik“. Ránéz egy tárgyra, meséli, és az azonnal képes benne ellenszenvet ébreszteni. Méghozzá nagyon erősen. „Na de milyen nehéz lehet nekem az emberekkel, ha már a tárgyakkal szemben is ilyen erős és azonnali kapcsolatom van!“ Hegedűs D. Géza kimondottan tárgymániás. Mivel szenvedélyes pipázó, pipatóriuma is van. De mert kalapmániás is, nagyon sok kalapot vett már. Köztük a legféltettebb kincs egy fekete barett, amely Gábor Miklósé volt. Hegyi Barbarának rokkája, régi varrógépe, sőt még csipkefája is van, amelyen egykor csipkét vertek. „Csak a műanyagtól irtózom. Sikítani tudnék tőle, annyira nem szeretem. Már szinte minden műanyag. Már az emberek is műanyagok.“ Koltai Róbert nagyon nagy újságolvasó, majdnem minden lapot megvesz. Kútvölgyi Erzsébet egy doboz csecsemőpopsi-törlő kendőt őrizget csaknem harminc éve. Egykori apósától, Örkény Istvántól kapta, mint külföldről hozott ajándékot. „Úgy írta alá a dobozt, hogy pont a rajta látható gyerek fenekébe ment az Örkény István. Ahogy az tőle illett… Ezt a dobozt tehát nem dobhatom ki soha.“
Mácsai Pál tárgyakkal nem szívesen alakít ki mély érzelmi viszonyt. A családi komódot megbecsüli, a múlt kacatszerű tárgya elől azonban valósággal menekül. „Az idő megy, múlik, s az ember öregszik. Ez ellen én védekezem.“ Szirtes Ági otthonában a legkedvesebb tárgy egy tehénkolomp, amelynek társát az édesapja által őrzött tehén viselte a nyakában. „Apu a kolomp hangját az aranynál is szebbnek találta.“
Törőcsik Mari nem gyűjti sem a régi fotóit, sem a múlt relikviáit, de minden évben összeszed pár gesztenyét. „A régieket kidobom, az újakat az asztalomra és az éjjeliszekrényemre rakom. Minden évben felújítom a gesztenyeparkomat. A legfontosabbnak mégis azt tartom, amit moszkvai rendezőm, a sztarec, Anatiolij Vasziljev fogalmazott meg: az a jó, ha egy kis fényt kapnak az emberek, és velük együtt a tárgyak is.“
S hogy mit fűzne mindehhez Mándy Iván, akinél minden tárgy külön életet élt?
„Ne lopjátok el a fényt! Hagyjátok élni a tárgyak lelkét!“