Ha megszületünk az irkalapon

Szénásszekér, 1867 (ceruza, tus, toll) Munkácsy MihálySzámomra ugyanis annak, hogy a magyar főváros, sőt az ország egyik legvonzóbb kiállítóháza, ez a haladó kortárs képzőművészetet méltó módon és körülmények között prezentáló patinás intézmény szlovákiai magyar képzőművész kiállításának ad otthont, olyan üzenete is van, hogy egy magyar kultúra létezik. (Nem akarok ünneprontó lenni most, amikor eljött a magyar kultúra karácsonya, de zárójelben mégiscsak teret adnék annak a sejtésemnek, hogy ezt az anyaország határain belül még ma sem egyértelműen és egyformán ítélik meg.)

ĺgy a Magyar Kultúra Napján – amelyre ugyan nem gyújtunk gyertyát, alkalmából nem égetünk csillagszórót, nem dobálunk petárdákat, és Európa kék szalagján, a Dunán sem tükröződnek aláhulló tüzek – én ezt az egységes magyar kultúrát köszöntöm és ünneplem. Azt, amelynek fogyasztója és részese vagy része vagyok. Mert ez az egy, egységes, vagy ha úgy tetszik, összmagyar kultúra szerintem ott kezdődik, hogy az első kimondott szavunk a magyar szókészletből származik, s hogy az iskolapadban megtanult betűkből magyar szót rakunk össze az irkánkban, s magyar szót ismer fel a szemünk az olvasókönyvünkben. S ez az egységes magyar kultúra ott folytatódik, hogy mindhalálig hű maradunk hozzá, s ha van kinek, van utódunk, örökül hagyjuk rá. S ez a magyar kultúra nemcsak – hogy is fejezzem ki – a határok között, itthon, magyar nyelvterületen működik és hat, hanem határokon túl is. Akkor is, ha kilépünk a nagyvilágba. Visszük magunkkal, hiszen a része vagyunk. Ezt a kultúrát képviseljük vérmérsékletünkkel, szokásainkkal, viselkedésünkkel, járjunk a föld bármely pontján.

S hogy milyen képet hagyunk magunkról – itthon, határok közt vagy határokon túl –, az attól is függ, hogy milyen mértékben szívtuk magunkba ennek a kultúrának azt a nagyon is meghatározó, leírhatatlan szellemi értéket képező részét, amelyet könyvtárak, képtárak, filmotékák, múzeumok stb. gyűjtöttek évszázadokon keresztül.

Nem akarok fekete gömböket akasztgatni a Magyar Kultúra Napja karácsonyfaágára, s azokról a visszahúzó, a kiteljesedést gátló körülményekről elmélkedni most is, amelyekről egész évben minden egyéb nap. Ezen a napon felejtsük el, hogy kevés a pénz könyvkiadásra, filmre, színházra. Hogy a kultúragyárakból elindult globalizáció, ha nem védekezünk ellene, elsorvasztja és uniformizálja a nemzeti film-, színház- és egyéb művészetet; a haladó, előremutató, értékteremtő és -hagyó irányt.

Ezen a napon, a Magyar Kultúra Napján inkább ünnepelni szeretnék.

Azt ünneplem, hogy Munkácsy Mihály a magyar vidék nehéz élete és szegényemberei felé fordult, és a Siralomház, az Ásító inas, a Köpülő nő, a Rőzsehordó, a Tépéscsinálók hőseivel és komor színeivel felkeltette bennem az elesettek iránti szociális érzékenységet, s remélem, nem csak bennem.

Azt ünneplem, hogy a még oly „ordas eszmék” sem tudták kiölni Radnóti Miklósból a szép szót, s „az erőltetett menetben” is e kis országot, messzeringó gyerekkora világát féltette.

Azt ünneplem, hogy miután József Attila „elkészítette a leltárt” és nyugtázta, hogy „éltem, s ebbe más is belehalt már”, beváltotta Horger Antal úrhoz intézett szavait, s azóta is tanítja egész népét – tanít bennünket, nem középiskolás fokon.

Azt ünneplem, hogy Nagy László itt hagyta örökül az intést és óvást, hogy építsünk bár naponta káromkodásból vagy gyűlöletből katedrálist, legyen köztünk mindig valaki, aki kész átvinni fogában tartva a szerelmet a túlsó partra, mert akkor megváltatunk.

És azt ünneplem, hogy a szép szót, József Attila, Radnóti Miklós, Nagy László és a magyar irodalom nagyjainak üzeneteit Harry Potter és az írói fantázia szülte egyéb csodabogarak varázslatai sem tudják eltüntetni, mert ahogy két alkalommal is tapasztaltam a rimaszombati Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen, a költemény ma is meg tud tölteni várakozással színpadot és nézőteret.

Ünnepeljünk, tegyük mássá ezt a napot, a Magyar Kultúra Napját a többitől. Ajándékozzuk meg egymást, ahogy december végén, a szeretet ünnepén tesszük. Az óvodában adjunk a gyerekeknek egy magyar népmesét a hetvenhétből, az alapiskola alsó tagozatán válasszunk valamit a Harap utca három alól, Weöres Sándor kötényéből, a felső tagozaton adjunk egy csipetnyit a Bonca-történetekből, középiskolában ajándékozzunk Berek Kati előadásában egy költeményt. Vagy hasonló jókat. Nagy a választék!