Győrffy Ákos: Oldja meg helyettem

Előbb-utóbb jóllakunk Hamvvassal, jól bezabálunk Hamvasból. Azt nem mondom, hogy kiszerettem belőle, mert nem lenne igaz, inkább csak kissé távolabb toltam magamtól. Olyan távolságba, ahonnan talán tisztábban látszanak ennek a nyomasztóan grandiózus életműnek a körvonalai. De hogy is kezdődött mindez? Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomáson egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan elszéled mindenki a dolgára, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a peronon. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Vagyis a Hegyestető, a szívemnek talán legkedvesebb bérc, Hamvas-mondatokból volt összerakva. Fölöttem a májusi ég bárányfelhőkkel, szintén Hamvas mondatokból. Azt olvastam, ami körbevett. Azt olvastam, ami a lelkemben vagy hol kavargott, hullámzott, amióta csak az eszemet tudom. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok? 
Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, kétség nem férhet hozzá. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. 

A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta. Legalábbis azt éreztem (mert sokkal inkább érzés volt ez, mint konkrét gondolat), hogy ez a Hamvas nevű ember lényegében ugyanolyan, mint én. Nem hasonló, ugyanolyan. 

Az ilyen élmény, nevezetesen hogy az ember önmagával találkozik, viszonylag ritka és felettébb nyugtalanító tud lenni. Mondom, május volt, talán szerelmes is voltam épp, de szerelmem tárgya, egy törékeny, rövid hajú, erdeimanó-szerű leány távol volt tőlem. Kissé kényelmetlen volt bevallani magamnak, de amit Hamvas a mondataival elindított bennem, az nagyon hasonlított a szerelemre. Te jó ég, lehet, hogy szerelmes lettem Hamvas Bélába? 

Ami még rendhagyóbbá tette ezt az amúgy is különös állapotot, az volt, hogy hát miféle szerelem lehet ez, amikor valójában úgy gondolok erre a Hamvasra, mint önmagamra. Akkor hát magamba lettem szerelmes? Mindez, ahogy most visszaemlékszem, egyszerre, szétszálazhatatlanul és szívszorítóan kavargott bennem ott a nagymarosi vasútállomáson, azon a régi májuson. A kezdet eufóriája lassan múlt. De mint a szerelemben általában, itt is mérséklődött egy idő után a lendület, a végtelenített katarzis. 

Jöttek sorban az életmű megjelent darabjai, gyűltek a polcomon az egyenkiadás kötetei. Volt, amit már csak kötelező körként olvastam el, volt viszont olyan is, amikor ugyanazzal a letaglózottsággal jöttem ki egy művéből, mint legelső alkalommal. A Magyar Hüperion. Scientia Sacra. Patmosz, a Tabula Smaragdina. Amikor aztán valahol a kezembe akadt Hamvas életrajza, meglepve láttam, hogy több mint húsz évig írt a fióknak. Ezt ma valószínűleg nem tudjuk elképzelni. Ma, amikor bármi és bárhol és bármikor szinte azonnal megjelenhet. 

Ma ez úgy van, hogy ha valakinek megjelenik egy-két hozzászólása valamilyen blogon, máris íróként aposztrofálja magát. Igyekszik úgy is kinézni, elsajátítani a tolvajnyelvet, betanulni néhány aktuális vagy menő idézetet. Menő, édes istenem, egyre többet hallom, hogy az irodalom menő, sőt, tud szexi is lenni. De ez csak egy rövid, zárójeles kitérő volt. 

Inota, Tiszapalkonya, barakkok, munkásszállás, egy faládát használt asztalnak, azon írt. A melósok szerették. Béla bácsi ír, mi megyünk addig egy kevertet meginni. Tudván tudta, hogy ebből egy büdös sor meg nem jelenik az életében, de talán azután sem. Lehet, hogy kidobják lomtalanításkor. Dobják. Épül az erőmű, közben készül egy Jakob Böhme-kommentár. Két talicskázás között szufi szövegeket fordít. 

Olvastam mindezt az életrajzban, alig hittem el. Úgy látszik, így is lehet. És ha így is lehet, akkor nincs olyan nagy baj. Fiatal voltam, a húszas éveim elején, mélyen melankolikus és kissé naiv fiatalember, aki jobbára csak a Börzsöny ember nem lakta rengetegeiben érezte jól magát. Hamvas igazán ideális társ volt ebben a fiatalkori labirintusban, noha azt már akkoriban látni véltem, hogy amit várok tőle, azt nem képes megadni nekem. Bizonyára túl sokat vártam tőle. Nem kevesebbet, mint hogy oldja meg helyettem az életemet. 

Úgy képzeltem, az ember csak olvas és olvas, bandukol az erdőben, beül a kocsmába meginni egy nagyfröccsöt, és közben majd történik valami. Hogy közben majd Hamvas a túlvilágról intézkedik, közbelép, elintézi, szól az érdekemben az illetékeseknek. Kicsit sarkítok most nyilván, de valami ilyesmit vártam én titokban mégis. El lehet képzelni, mennyire jöttek be a számításaim.