Győrffy Ákos: A pokol

Nehéz lenne megmondani, miért érzünk ellenszenvesnek valakit. Számtalan oka lehet, köztük szép számmal olyanok is, amelyekről nem is tudunk. Nem tudatosult indítékok működtetik döntéseink jó részét. Azért az nyilván tudatosult, hogy láttam egyszer részegen, behugyozva az egyik helyi kocsmában, amint vadul üvöltötte, hogy mit csinálna egy lánnyal, ha egyszer végre a jó sors a közelébe kergetne egyet is közülük.  Mert hát nincs senkije, egyedül él, illetve van egy idegbeteg német juhász kutyája, akinek a helyi pletykák szerint elvágatta a hangszálait az állatorvossal, mert nem tudta hallgatni az ugatását. A kutya tényleg nem tud rendesen ugatni, csak valami különös, hörgő hangot ad ki ugatás helyett, ami engem biztosan jobban idegesítene, mint ha ugatna.  Néha, amikor elmegyek a háza előtt, hallom, hogy lakodalmas diszkót üvöltet odabent. Elképzelem, milyen lehet egyedül őrjöngeni lakodalmas diszkóra egy erdőszéli házban. Vagyis megpróbálom elképzelni, de nehéz. Üvölt a lakodalmas diszkó, mondjuk Bunyós Pityu Cigánylány című slágere, az asztalon sör és valamennyi tömény, ülök a fotelben, lábam az asztalon, eléggé be vagyok már rúgva, odakint a kutya hörög a nádkerítés tövében, nyári alkony. Ez így leírva maga a pokol, legalábbis a számomra mindenképp.  De könnyen lehet, hogy a számára viszont a hetedik mennyország. Ki tudja. Szóval ez az ember álldogál a buszsofőr mellett, aki egyébként szintén megérne néhány mondatot az óvodáskorából megmaradt pufók ábrázatával, a csatakosra izzadt, penetráns izzadságszagot árasztó műszálas ingével és a vastag aranykarkötőjével. Emberünk mondja a sofőrnek, hogy hallott-e egy bizonyos öngyilkosságról, ami néhány napja történt a falu határában.  A fiammal épp mögötte ülünk, az első dupla ülésen. Félelmetes egyébként, hogy az emberek egy nem elhanyagolható hányada mennyire érzéketlen a gyerekekkel szemben. Látják, hogy gyerek van hallótávolságon belül, ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy vérfagyasztó vagy mocskos sztorikat meséljenek egymásnak jóízűen röhögve vagy az izgalomtól elfúló hangon.  Ez most a vérfagyasztó verzió volt, szerencse, hogy a fiam épp el volt foglalva a kezében szorongatott játékfigurával. Ettől még hallhatta persze, bizonyosan hallotta is, de nem jutott el a tudatáig. Egy emberről volt szó, aki lent, a faluban élt egy út menti házban, és néhány nappal ezelőtt megölte magát. Délután még elment a cébéába – mondta a férfi a sofőrnek, sőt, utána még a zöldségeshez is, szinte nagybevásárlást csinált. Hazavitte a cókmókot, aztán kisétált a vasúti töltésre, és lefeküdt a sínekre. Egy tehervonat ment át rajta, négyfelé vágta.  Láttam a fotókat is – mondta a férfi, a fejét is levágta a vonat, az legurult a töltésen, a bozótban találták meg. Ú, geci – mondta hosszú hallgatás után a sofőr. De minek vásárolt be előtte? – kérdezte. Faszom tudja – válaszolta a férfi. Talán bevásárlás közben még nem gondolta, hogy meg fogja ölni magát. Pedig lóvéja is volt rendesen – gondolkodott hangosan a buszsofőr, ott állt egy baszom nagy motorcsónak az udvarán. Ja, volt ott lóvé – bólogatott a férfi, nem is értem, akkor mi baja lehetett. Miközben hallgattam ezt a figyelemre méltó beszélgetést, eszembe jutott Fliegauf Benedek Csillogás című filmje, amelyben olyan emberek beszélik el élményeiket, akiket a klinikai halálból hoztak vissza. Az egyik elbeszélő, aki egy autóbaleset miatt halt meg néhány percre, elmondja, hogy túlvilági utazása során találkozott egy nem sokkal korábban öngyilkosságot elkövetett barátjával, aki ott, a túlvilágon folyamatosan megismételte öngyilkosságát, mert nem értette meg, hogy a halállal nem ért véget az élete. Mint egy gif, egy végtelenségig ismétlődő, néhány másodperces film, amelyekkel mostanában tele van az internet.  Ezek szerint a gif nem más, mint a pokol vizuális leképezése, gondoltam ott a buszon, nagyobbik fiam évzáró miséjére menet.