Győrffy Ákos: A Foltán-keresztnél

Az erdőben persze nem nehéz ilyen tapasztalatokat szerezni, mert másféle időszámítás uralkodik errefelé, mint az emberi világban. A Szén-patak például, ahonnan indultunk, körülbelül harmincezer éves, ez a hegyoldal pedig, ahol most járunk, nagyjából tizenötmillió. Tíz év nem sokat számít a földtörténetben.  Az ember életében azért mégsem elhanyagolható idő. Amikor legutóbb erre jártam, még nem voltak meg a gyerekek, nem laktunk itt a közelben, a hegység peremén egy tölgyerdőben, nem ott dolgoztam, ahol most, és nem fájt a lábam minden lépésnél. Mert némiképp felelőtlen módon egy néhány hetes bokasérüléssel indultam el, aminek, félek, meglesz a böjtje.  Ahogy ballagunk első úti célunk, a Foltán-kereszt felé, amely egy hétszáz méter magasan fekvő réten áll, megpróbálom végiggondolni ezt a tíz évet, de mint minden ilyen végiggondolási kísérlet, ez is eleve kudarcra van ítélve. Egyrészt azért, mert a kisebbik fiam egyre hangosabban követeli, hogy vegyem fel, másrészt pedig azért, mert végül is nincs mit végiggondolni rajta.  Sosem értettem, hogyan képes valaki végiggondolni az életét, annak ellenére, hogy nekem is támadnak olykor hasonló késztetéseim. A múltból következik a jelen, persze, ez mindnyájunk számára evidencia, a baj azzal van, hogy ez a bizonyos múlt egyrészt elérhetetlen, örökre eltűnt, másrészt nagyon is jelenvaló és ugyanúgy alakítja az életet, mint korábban.  A feleségem szokta mondani olykor, hogy furcsa, mennyire nem emlékszem bizonyos dolgokra, mennyire nem maradnak meg bennem emlékek. Igaza van, tényleg sok mindenre nem emlékszem, néha magam is megijedek, hogy egészen hosszú időszakokról csak néhány halvány emlékkép ugrik be. Holott soha nem drogoztam például, és a piálás is mindig az egészséges határokon belül maradt. Életem jó részét alvajáróként éltem, aki sehol nem volt jelen, akinek szinte alig volt kapcsolata a többiekkel, de nemhogy a többiekkel, önmagával sem. Egy alvajárónak pedig miféle emlékei lehetnének. Ennek ellenére amikor meglátom messziről a Foltán-keresztet, összeugrik a gyomrom, mert eszembe jut egy régi ősz, amikor egy jó barátommal erre jártunk, megittunk egy üveg bort a kereszt alatt, aztán felmentünk valahová a Csóványos alá sátrat verni és hallgatni a szarvasbőgést. A kereszt körüli kerítést kicserélték, és pihenőpadokat raktak ki az erdő szélén, valamint néhány információs táblát a környékről, illetve konkrétan a keresztről. Foltán Jánost, az uradalmi erdészt ezen a helyen ütötték agyon fejszével a fatolvajok 1890-ben. Leülünk a padra, szendvicset majszolunk, folyamatosan öltöztetjük és vetkőztetjük a gyerekeket, mert időnként hűvösebb szélrohamok érkeznek a magasabb hegygerincek felől, amikor viszont nincs szél, szinte nyárias a meleg. Itt fent még nem tavaszodik olyan intenzíven, mint a völgyekben. Az erdő alja tele van hóvirággal, amelyek odalent már régen elhervadtak. Régóta fel akartam már jönni ide, de most, hogy végre itt vagyok, nincs bennem semmi elégedettség vagy öröm. Nem tudom, mi van bennem. Mintha tegnap jártam volna itt, vagy mintha kétezer éve.  Negyvenéves fejjel ideje lenne már leszámolnom azzal a tévképzettel, hogy várok valamit egy helytől, hogy arra számítok, valami majd történni fog a vágyott megérkezés pillanatában. Nem történik semmi. Ölyvek keringenek a bükkös fölött, harkály kopog egy kiszáradt kőrisen, zúg a szél, a közeli hegyek sápadt, halványkék párában lebegnek, a gyerekek rohangásznak a tűzrakóhely körül. Foltán János testét egy közeli patakmederben rejtették el a gyilkosai, ott találtak rá napok múlva. Levágták a fejét? – kérdezi a nagyobbik fiam. Nem tudom – válaszolom, és egy pillanatra elképzelem, ahogy az egyik gyilkos a levágott fejet lóbálja a kezében lelefé menet, miközben a társa a testet vonszolja.  Innen még háromnegyed óra a Csóványos csúcsa, de a mi tempónkban lesz az bő egy óra is. Ahogy felállok a padról, a bokámba belenyilall a fájdalom. A kisebbik gyerek rögtön odaszalad hozzám és mondja, hogy apa a legerősebb, mert fel tud vinni a hátán a kilátóig. Hát persze – mondom neki, és magamban arra gondolok, hogy egy ideje már érzem a testi hanyatlás tüneteit, és hogy az egyetlen, amire koncentrálnom kell innentől, hogy távol tartsam magamtól a bevégezetlen és semmibe szórt életről sugdolózó démonokat. Az erdőben eltűnő ösvény talajában az apró ásványszemcsék csillogva szórják a fényt.