Gyönyör József halálhírére

Mi lesz velünk, magyarokkal? – jutott eszembe azonnal válogatott publicisztikájának kötetcíme, amikor hírét vettem Gyönyör József halálának. Ő, aki idős korára szülőföldjére, az Ipoly mentére visszatérve szellemi frissességgel az alkotásnak szentelte amúgy is munkás napjait, s a rendszerváltás után is, egészen a kilencvenes évek derekáig a szlovákiai magyarság jogtiprott múltjáról tényeket és összefüggéseket feltáró munkák sorát (például az Államalkotó nemzetiségek, Mi lesz velünk magyarokkal?, Határok születtek, Közel a jog asztalához és Terhes örökség című köteteket) jelentette meg, az utóbbi években sajátos, önkéntes-kényszeredett szellemi száműzetésbe vonult. Szellemi száműzetésbe – a szülőföldjén. A szülőföldjén, ő, aki egész életében éppen tágabb pátriája, a szlovákiai magyarság jogi helyzetét, jogtörténetét, történelmét tanulmányozta és ismertette. Ő, aki 1969-től – amíg tehette – a kormányhivatal nemzetiségi főosztályának munkatársaként igyekezett kiharcolni, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási dokumentumai a lehető legtöbb jogot biztosítsák a szlovákiai magyarságnak (is). Megkockáztatom, Gyönyör Józsefet, a par excellence szlovákiai magyar értelmiségit (s esetében e megnevezés hallatán-olvastán jelző, jelzett szó egyformán, erősen hangsúlyos) a szlovákiai magyar közélet (itt a jelző, jelzett szó egyaránt veszít hangsúlyaiból, már-már idézőjelekért kiált) közönye és csoportos, sokszor mételyező belterjessége kényszerítette sajátos szellemi száműzetésébe.

Ezt azért merem és akarom itt és most is leírni, mert ez az igazság. Dolgozom, de már csak a fióknak írok – hallottam tőle magától tavaly nyáron, amikor felhívtam, s arra kértem, készítsünk egy hosszabb beszélgetést a szlovákiai magyarok múltbeli és jelenlegi helyzetéről, s ha csak néhány gondolattal is, értelmezze azokat a változásokat, amelyek az utóbbi néhány évben következtek be közösségünk életében. Mert igenis hiányoztak a jogász, jogtörténész Gyönyör József meglátásai, de hiányzott a közíró, közgondolkodó megfontolt, markáns véleménye is. Azt mondta, nem szeretne nyilatkozni. Erre újra kértem, azzal érvelve, hogy fiatalként és kívülállóként őszintén kíváncsi vagyok a véleményére, s nemcsak én, hanem – és ez a fontos – minden bizonnyal az olvasóink is. Nemet mondott, de nem tudom, kettőnk közül kinek volt keserűbb ez a nem: neki kimondani vagy nekem hallani, ahogyan keserűen kimondta. A Gyönyör József önkéntes-kényszeredett száműzöttsége miatt közéletünkben keletkezett szakmai-közírói űrt Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is érezhette, aki 2000 őszén Gyönyör József kerek, nyolcvanadik születésnapja alkalmából azzal nyújtotta át neki a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét, hogy kutatási eredményeit közzétéve, a politikai és közéletünkkel kapcsolatot tartva segítse a szlovákiai magyarság identitásának erősítését.

Mi lesz velünk, magyarokkal, most, hogy egy újabb remek ember, szakember távozott el azon kevesek közül, akik tényleg szívükön viselték magyarságunk sorsát, alaposan és tárgyilagosan, de mindenkor az óvás és féltés belső késztetéseitől vezéreltetve tárták fel múltunkat, mutatták be jelenünket? Mi lesz velünk, ha hagyjuk önkéntes-kényszeredett száműzetésbe vonulni a Gyönyör Józsefeket? Csak abban reménykedem, hogy az a bizonyos fiók általa – de, sajnos, már csak helyette – bőven fog nyilatkozni. Azt hiszem, mindannyian ezt reméljük. Isten nyugosztalja Gyönyör Józsefet!