Gyilkosok és Hétköznapi fiúk öltönyben, gitárral

A túlzásokra hajlamos New Musical Express című brit zenei hetilap már a kilencvenes évek második felében lecsengett britpop-hullám óta várt arra, hogy a szigetországi gitárzenekarok új generációjáról lelkendezhessen, de a modern idők sokáig nem kedveztek ennek – a The Strokes- és a The White Stripes-féle amerikai retro-rockhullám idején felbukkant The Libertines és The Coral kevés volt a hatalomátvételhez. A Franz Ferdinand 2004 tavaszán kiadott elsöprő sikerű bemutatkozó lemeze végre megnyitotta az utat a várakozó zenekarok előtt, és tucatnyi, kereskedelmileg is sikeres csapat tört be az élvonalba az elmúlt másfél évben. Több zenekarnak Amerikában is sikerült megcsinálnia a szerencséjét, és az összes valamirevaló európai zenei fesztivál tárt karokkal fogadta őket. Közülük választottuk ki a tíz legjelentősebbet, amelyek között biztos lesz olyan, amelyik a divathullám alábbhagyásával eltűnik a süllyesztőben, és lesz olyan, amely a saját lábán is megáll majd. Nagyjából egy időben jelentek meg a színen, még ha nincs is feltétlenül sok hasonlóság köztük. Mielőtt valaki a neveket látva szóvá tenné: tudjuk, hogy a The Bravery és a The Killers amerikai zenekarok, de ide sorolja őket egyrészt az általuk követett trend – a nyolcvanas évek posztpunk és újhullámos együtteseitől való kölcsönzés –, másrészt az a tény, hogy először Nagy-Britanniában futottak be.

Bloc Party

Kevés zenekar testesíti meg jobban a változó időket, mint a négytagú Bloc Party, amely hangzásában száz százalékig „fehér” zenét játszik – a fekete énekes, Kele Okereke és az ázsiai dobos, Matt Tong példája igazolja, hogy a rockzene már Angliában sem csak a fehérek privilégiuma. Főleg, ha olyan sikeresen játsszák, mint teszi azt ez a londoni zenekar. A tagok 2003-ban vették fel a Bloc Party nevet, és még ebben az évben az áttörés küszöbén álló Franz Ferdinand meghívására játszhattak a Domino lemezkiadó tízéves fennállását ünneplő bulin. Onnantól kezdve egyre nagyobb ismeretségre tettek szert, az elsők között használták ki az új gitárzenekarok iránti érdeklődést, és kislemezeikkel már tavaly felkerültek a brit listára. A Gang Of Four húzós punk-funkját a Joy Division és a The Cure sötét melankóliájával ízesítő zenekar bemutatkozó lemezét így hatalmas érdeklődés előzte meg, és ennek köszönhetően az idén februárban megjelent Silent Alarm a brit lista harmadik helyén debütált. Az együttes minden bizonnyal a posztpunk-revival lecsengését követően is az élvonalban marad, és akár az új évezred Radioheadje is lehet.

Kaiser Chiefs

Az öttagú leedsi együttes egyértelműen a legsikeresebb az idén nagylemezzel debütált brit zenekarok közül, és mindezt főként a tíz évvel ezelőtti britpop-hőskorszak iránti leplezetlen tiszteletének köszönheti. A Parva nevű formáció romjain 2003-ban megalakult Kaiser Chiefs ugyanis egyértelműen a Blur és közvetve a The Kinks vagy a Jam nyomdokain haladva írt szórakoztató és energikus popdalokat, amelyek eddig három TOP 10-es brit slágert eredményeztek (Oh My God, Everday I Love You Less And Less, I Predict A Riot), és az Employment című korong a harmadik helyen debütált az albumlistán márciusban. A frontember, Ricky Wilson nemrég kijelentette, hogy a Kaiser Chiefs kétlemezes zenekar lesz, a második album után feloszlik. Erre azért nem vennénk mérget, és bár ugyanezt a trükköt, vagyis a britpop aktualizálását nehéz lesz még egyszer elsütni, a tagok mégis képesek lehetnek arra, hogy a jövőben megmutassák, ennél több is rejtőzik bennük.

The Killers

Az új hullám és a posztpunk örökségét a mába a legsikeresebben átültető amerikai csapat Las Vegasban alakult meg 2002-ben, és bár tagjaik az Oasisért rajongtak elsősorban, mégis inkább a The Cure, a Duran Duran vagy a New Order hatása hallatszik a zenéjükön, és a frontember, Brandon Flowers sem véletlen, hogy egy szintipop zenekarban kezdte karrierjét. A The Killerst egy kis londoni kiadó fedezte fel, így először az új indie zenekarok iránt nyitottabb brit piacon próbált szerencsét. A 2004 nyarán megjelent Hot Fuss című lemeznek kellett egy kis idő a befutáshoz, de az azóta eltelt időszak talán a zenekar legszebb álmait is felülmúlta: januárban listavezető lett Nagy-Britanniában, míg Amerikában dupla platinastátust ért el – ez kétmillió eladott példányt jelent. A Gyilkosokat nem zavarja, hogy sokan karrierista zenekarnak tartják őket, és a kritikusok sem dicsérték agyon a lemezüket. Az eddig történtek azonban bebizonyították, hogy a The Killerst nem kell félteni, vélhetően maradt elég sláger a tarsolyában ahhoz, hogy ne tűnjön el belátható ideig a listákról. A meleg-image-től sem visszariadó Flowers jó érzékkel lavírozik a kommersz és az alternatív rock határán, tudni fogja, mi legyen a következő lépés.

The Bravery

Az együttes tagjai kapták a legkegyetlenebb fricskákat a kritikusoktól, akik közül legtöbben köpönyegforgatóknak titulálták őket, mivel nem is olyan régen még egy skaegyüttesben zenéltek, majd 2003-ban a New Yorkban divatos posztpunk-új hullámos zenét játszó csapattá alakultak át. A The Bravery az image-formálást sem bízta a véletlenre, az összes új zenekar közül itt a legtöbb a smink, és itt dolgozik a leghatékonyabb stylist. Amikor ezek az összetevők már megvoltak, elkészült a lemez is, amely eleinte a The Killershez hasonlóan brit földön kapott nagyobb figyelmet. Az An Honest Mistake című sláger hozta meg az igazi népszerűséget, nem hiába, hiszen egy remekül eltalált, táncolható szám. Ez igaz a nagylemez legtöbb dalára is, amelyek azonban néha már a plágium határát súrolva emlékeztetnek a korai Duran Duranra.

Razorlight

A svéd taggal megerősített brit csapat egyelőre főként hazai pályán sikeres. Vezetője, Johnny Borrell elsősorban saját arroganciájára támaszkodva hódította meg szinte hetek leforgása alatt a közönséget, magát Bob Dylan-kaliberű dalszerző géniuszként emlegetve. Nem csoda, hogy elég sok ellenséget is szerzett, főleg, hogy a saját maga által magasra tett lécet természetesen nem tudta átugrani. A Razorlight a The Libertines nyomdokain haladva először Londonban szerzett hírnevet kaotikus koncertjeivel, majd tavaly nyáron nagy felhajtás közepette megjelent az album is. Az Up All Night jelenleg is a brit lista élcsoportjában tanyázik. A zenekar a hetvenes évek New York-i art-punk együttesek hangzását veszi alapul, és azt a szélesebb tömegek számára is befogadhatóvá teszi.

Kasabian

A Kasabian érezhetően az Oasis köpönyegéből bújt elő, még ha ez a zenén annyira nem is érződik – annál inkább az interjúkból sugárzó arrogancián és a klasszikus brit munkásosztálybeli attitűdön. Tom Meighan hangjából hallatszik a péntek este hordószámra vedelt sör, no meg a másnapi futballmeccsen rekedtre ordibált torok. És ez igen hatásos tud lenni, főleg, ha mindezt a Primal Screamet és a Happy Mondayst idéző táncritmusokkal súlyosbítják. A zenekar tagjai egy Leicester melletti farmon, kis kommunát alkotva képezték magukat sztárzenekarrá, és a tavaly megjelent bemutatkozó album nemcsak otthon szép siker, Amerikában is felkerült a Billboard eladási listájára. A nagyhangú nyilatkozatok azért nem mindenkinek jönnek be – tavasszal egy néző üveggel sebesítette meg Sergio Pizzornót, a hippis megjelenésű gitárost. A Kasabianhoz hasonló zenekarokra akkora szüksége van a brit munkásosztálynak, mint egy falat kenyérre, szóval velünk lesznek még egy darabig. A legutóbbi hírek szerint az sem elképzelhetetlen, hogy maga Noel Gallagher is besegít majd a következő lemezen.

Maximo Park

Öt newcastle-i fiatalember alakította ezt az ígéretes zenekart, amelyre az art-rock címkét aggatták a kritikusok, köszönhetően főként a frontember, Paul Smith keserédes nagyvárosi melankóliát tükröző, öniróniát sem nélkülöző szövegeinek és a szofisztikáltabb zenei megközelítésnek. Eddig három TOP 20-as kislemez és egy hasonlóan sikeres nagylemez a Maximo Park mérlege, meg egy sereg fesztiválszereplés. Egyébként, ha már emlegettük az Oasist és a Blurt az összeállításban, akkor a Maximo Park esetében a Pulp nevét kell kiemelni, hiszen egyértelmű a párhuzam Jarvis Cocker és Smith között, utóbbi elég karakteres és karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy ő legyen korunk intellektuális rocksztárja. A Maximo Park talán jobban is jár azzal, hogy nem került be a hype révén az első vonalba, ezt a mostani státust gond nélkül tarthatja majd a divat elmúltával is.

The Futureheads

A sunderlandi kvartett bemutatkozó lemezének kilenc hónap és egy jól eltalált Kate Bush-átdolgozás kellett ahhoz, hogy idén tavasszal végre elfoglalja méltó helyét a brit albumlista élcsoportjában. A The Futureheads ugyan már 2002-ben felvette az első kislemezét, ám a Franz Ferdinand sikere kellett a nagylemez megjelenéséhez tavaly nyáron. A kezdetben csak kisebb kultuszt kiváltó album idén márciusban keltett komoly feltűnést a Hounds Of Love sikere nyomán. A Futureheads ennek a régi Kate Bush-slágernek köszönhetően futott be. Bár a reményteljes első lemez kissé túl nyersnek tűnik egy évvel a megjelenése után, és túlzottan is átüt rajta a Jam és az XTC hatása, mégis ezek a fiúk jelenítik meg talán legtalálóbban azt a dühöt és neurózist, amelyet a mai fiatalok éreznek a Blair-féle Britanniában élve. 2006-ra ígérik a folytatást, és vélhetően a kétéves folyamatos koncertezés alatt a The Futureheads felvérteződött olyan tapasztalatokkal, amelyeknek köszönhetően fejlődik annyit, hogy a következő években még kiemelkedőbbet alkosson.

Hard-Fi

Sokakban – nem teljesen alaptalanul – kialakulhatott valamiféle általánosítás, amely szerint manapság csak trendi fodrásszal, stylisttal és menő ruhatárral lehet sikerre jutni a brit popmezőnyben. Őket cáfolja meg a Hard-Fi, amely egy London melletti kisvárosból, Stainesből tört be idén a slágerlisták élvonalába. Az átlagos külsejű fiatalok jobb híján saját életükről, a brit kisvárosi létről és a hétvégi tobzódás reményében végiggürcölt munkanapokról énekelnek, méghozzá szép sikerrel. Richard Archer zenekara bevallottan brit tradíciókat követ a Stonestól a Streetsig, de a punk, a ska és a tánczenék is hatással voltak rájuk: a Hard To Beat című slágerük például úgy hangzik, mintha gitárzenekar próbálna francia filter diszkót játszani, és nem is rosszul. A Stars Of CCTV című lemezük a brit lista hatodik helyén debütált idén nyáron. A Hard-Fi nem tartozik szorosan a posztpunk-new wave vonalhoz, ami növeli a túlélési esélyeit.

The Ordinary Boys

Ami a Hard-Finak elsőre sikerült, az másodszorra sem jött öszsze a The Ordinary Boysnak. A brightoni zenekar volt az első, amely már a második lemezét is elkészítette idén nyáron, a tavalyi bemutatkozás után. A fiúk szövegeiből sütött, hogy ők szeretnének lenni a kisvárosi brit fiatalok érzéseit tolmácsoló generációs szócső, ám a Hard-Fi könnyedén beelőzte őket. A The Ordinary Boys ugyanis túlzottan a The Clash és a Jam örökségére támaszkodott, és ez bemutatkozó lemez esetében ugyan elnézhető, ám a második album még egyértelműbben nyúlja az elődöket, amelyek kiegészülnek a Madness-szel és a Specialsszel. Nem is lett átütő siker. A régi alapigazság, miszerint a harmadik lemez a döntő egy zenekar életében, cáfolhatatlanul igaz a The Ordinary Boysra is. Ha nem hajszolnák ilyen erőltetetten a munkásosztály hősei státust, akár meg is menekülhetnének. (origo, p)