Gumitrükkök, tralfamadoriak, sebezhetetlenek

Bontott csirkének nézik az embert. Szerintem. Ha egy mélyen alulszimpatizálódott pasas nem hadonászik a képünkbe egy kopasztott gumibaromfival, akkor tényleg képtelenek lennénk megérteni, hogy az általuk kínált erősen penészesedő filmtekercseket miért is kell megnéznünk? Ilyen riasztó mértékben kiegyenesedtek volna a tévénézők agytevékenységet jelző színuszhullámai? (Szerintük...) A másik adó kegyetlenebb módszereket választ, amikor húsz filmből kivág negyven jelenetet, majd mindezt két másodperc alatt a szemünkbe hinti azok olvashatatlanul gyorsan villogó címével együtt, végül cinikusan a fülünkbe lihegi, hogy hangolódjunk rájuk. Mi van itt, kérem? Chips helyett talán ezentúl csipegessünk mikrocsipet?

Nézem a dobozt. Talán véletlen, talán szándékos ajándéksorozata ez a rajongóknak, de az Mtv – a Majomház és a Harrison Bergeron után – a zseniális Vonnegut-életmű talán legjobb és legfontosabb darabját is (újra) műsorára tűzte pénteken. Ebben önmagáról a legfontosabb tudnivalókat szinte mind elmondja. „Indianapolisban született, 1922-ben. Ősei Németországból vándoroltak ki Amerikába a XIX. század derekán, ateisták voltak, lelkesedtek az Egyesült Államok alkotmányában meghirdetett szabadságeszményekért. Vonnegut 1943-ban bevonult katonának, a gyalogságnál szolgált, az ardennes-i csatában egysége megsemmisült, tizenegy napig bolyongott magányosan, míg fogságba esett, s végül Drezdába vitték, ahol a vágóhíd pincéjébe zárva átélte honfitársai pusztító légitámadását. Ennek iszonyú emlékét s a belőle fakadó morális kételyeket hurcolta, alakítgatta magában több mint húsz esztendeig – ebből született remekműve: Az ötös számú vágóhíd” – olvashatjuk az idén immáron ötödik kiadásban megjelent könyv utószavában. De lássuk inkább magát a filmet. „Kissé elnagyolt és meglehetősen egyenetlen színvonalú átültetés” – véleményezte az egyik mozimagazin ajánlója. Nos, valóban, a regény körülbelül annyira filmesíthető meg jól, mint a Mester és Margarita, vagy éppen A három testőr Afrikában. Azaz igazi értéke a nyelvezetben, az utánozhatatlan stílusban, a mesterien megkomponált mondatokban van. Persze ettől még az 1971-ben készült film egyáltalán nem eldobandó, sőt! Az mindenképpen becsülendő benne, hogy ellenállt a csábításnak, és kerülte a hatásos és sablonos sci-fi elemek alkalmazását. A világ egyik legtöbbet elemzett regényében kicsit durvább vonásokkal jelenik meg Tralfamador bolygó és lakossága, a vásznon mindez egyfajta álomvilággá szelídül.

Nézem a dobozt. A vasárnap este egy misztikus thrillert kínál, ráadásul nem akármilyen színészekkel a főszerepben. „A talányos történet hőse, David Dunn, aki egyetlen túlélője egy szörnyű vonatszerencsétlenségnek, »védett férfi«: soha nem esik semmi baja. Mi a titka? Van-e magyarázat erre a különös jelenségre? Feszültségteli elbeszélés – mintha Ingmar Bergman rendezett volna filmet Alfred Hitchcock stílusában” – ilyen ajánlással alaposan felcsigázódik a kíváncsiság. Hogy aztán szépen nyugodtan lehiggadjon. Ezt a filmet még Bruce Willis sem tudta megmenteni, akinek egyébként nem ez volt a legjobb alakítása. Az amúgy is döcögve haladó történet végén eléggé laposra sikeredett a poén. Borzongáson bizony csak egyszer kaptam magam: amikor Bruce először jelent meg a képernyőn piros sildes sapkájában. Egy pillanatra azt hittem, Vujity Tvrtko tévedt át egyik pokoli történetből a másikba. Egy picit erősebben szorítottam a fotel elefántcsont karfáját, máris letörött. ĺgy megy ez.