Grundról egy fényűző villába

Az F. Scott Fitzgerald kultikus regénye nyomán, Vecsei H. Miklós átdolgozásában készült zenés party főszerepe újabb komoly színpadi feladat Wunderlich József számára, aki újranézte a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült hollywoodi produkciót, és most azt mondja: „Nem lett tőle rossz érzésem. Jó, hogy megcsinálták ezt a filmet. Nagyon jól áll a sztorinak a hollywoodi megfogalmazás. Elképesztő az alkotás képi világa. Fantasztikus, ahogy pörög a film. Mintha másfél-két perces klipek sorozatát néznénk. DiCapriót sok filmben nagyon szeretem, a Gilbert Grape kamaszkorom egyik kedvenc mozija, A Wall Street farkasában imádtam, Inarritu életrajzi thrillerében, A visszatérőben is nagyon szerettem, Tarantino Djangójában zseniális a csávó, de A nagy Gatsbyben néha azt láttam, hogy nem tudott igazán elmélyülni a figurában.”

A színpadi darabot, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, súlyosabbnak érzi, mint a filmet?

Igen, a mi előadásunk súlyosabb. A filmben a színészi játék megmaradt ugyanazon a szinten, ahol a képi világ van. Vagyis a felszínen. Mi a képi és formavilágot próbáltuk összehozni a tartalommal. Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy limonádé, egy körúti zenés játék, aranystukkó, vörös függöny, trallala. Mi ennél sokkal többet szerettünk volna. Nem egy rózsadombi történetet, hanem itthoni olvasatban Jay Gatsby, vagyis James Gats drámáját. Hogy elindul messziről, ha úgy tetszik, a társadalom mélyebb rétegéből egy fiú, aki az életét teszi fel arra, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét, Daisyt. Teremt maga körül egy fényűző világot luxusvillával, drága ruhákkal, elegáns kocsival, hozzá jár a társadalom krémje, az általa szervezett, előkelő partikra, de közben üres az élete. A csillogás mögött nincs semmi, aminek értéke lenne. Hazudik egy világot, mert nem meri bevallani, hogy ki is ő valójában.

Mint Fejes Endre sötét ruhás fiúja, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Ő is több akar lenni, másnak mutatkozik, mint aki, és így rohan a vesztébe.

Gatsby nagy tragédiája az, és ez a filmben nem született meg, hogy meghasonul önmagával. Ez sodorja őt el egészen odáig, hogy elveszíti önmagát. A mi verziónkban, zeneileg és dramaturgiailag, megvan az a pillanat, amikor minden eltörik nála. „Hol vagy, nem látlak már!” – énekli, és a néző első pillanatban azt hiszi, hogy a nőhöz beszél, de nem! Nem Daisyt, hanem önmagát keresi. Akkor ébred rá, hogy elindult a lejtőn, és a végén be is vallja, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam.
 

Sokan érezhetnek ma ugyanígy, ha még tükörbe mernek nézni.

Mi nem azt akarjuk bizonygatni, hogy ez a történet ma is aktuális, érvényes. Nem gondolkodunk ilyen párhuzamokban. Hagyjuk, hogy a néző szabadon döntse el, hol, milyen pontokon kapcsolódik a történet az ő életéhez. Amerikának sok évtizeddel ezelőtt lett egy híre, ami aztán sok helyre eljutott a világban, hogy ott a VALAMI, a jövő, az álom, amely megvalósítható. Vannak ismerőseim, akik azért mentek ki nemrég Amerikába, mert itthon nem tudtak élni. Én nem vagyok nagy Amerika-párti, de biztos, hogy a befogadás, az elfogadás terén élen jár az ország. Egyébként pedig álságos világot élünk. Letöltesz a mobilodra egy alkalmazást, felrakod a képedet a Facebookra, és máris azt nézi ország-világ, hogy milyen jóképű vagy, kockahasad van és trendi a külsőd, sőt még jó kis tetkód is van. Három kattintással egy pillanat alatt teljesen másvalakinek tudod mutatni magad, mint aki valójában vagy. Csak éppen hazudsz. Magadnak is, másoknak is. A történetnek ez a része, ami a filmben egy titokzatos múltú aranyifjú fényűző élete, még rímel is erre. De nagyon fontos hangsúlyozni: ami ma három kattintás, az James Gatsnek, a későbbi Jay Gatsbynek hét évébe telt, hogy elérje. Hogy gazdag életet él, hogy villája van, hogy hozzá járnak bulizni. Ő ezért megtagadta önmagát, és azt is, amit addig gondolt a világról. Neki ez brutális lelki, fizikai és mentális munka volt hét éven keresztül, hogy eljusson odáig: ő legyen a nagy Gatsby. Ez a csávó élete legnagyobb hazugságában él, de a néző közben elkezdi érteni, hogy ezt az egészet egy nőért, a régi szerelméért teszi. Plakátot csinál magából, és azt akarja, hogy ezt mindenki lássa. Hátha majd ezzel tudja bevonzani azt az egy nőt, Daisyt. Mindenki tudja, hogy csak neki van olyan sárga luxusautója a városban, hogy az ő palotájában vannak szombat esténként azok a hatalmas bulik, ahol minden van, pezsgő, zene, medence, igazi pompa. Erre mondják rengetegen, hogy basszus, ezért tényleg érdemes élni! Hogy elmehetek este a Gatsbyhez, és nyomhatom a bulit. Ő pedig mindezt a nőért teszi, hogy újra megszerezhesse.

Ez a sztori fő szála. Gatsby meg akarja hódítani a szerelmét.

A történet nyolcvan százalékát tartalmilag ez a szál fedi. Az én feladatom színészileg pedig az, hogy megmutassam, hol húzódnak az én határai. Hogy tudom-e, ki vagyok. Ha nem az, aki az Instagramról néz rám, akkor ki? A végén mondja csak el magáról, hogy a szülei egyszerű munkások. Hogy semmi sem igaz abból, hogy Oxfordban tanult, bejárta Európát, hogy van egy gazdag nagybácsija. És tudja, hogy Daisy a gazdag úri osztályból származó pólójátékoshoz ment feleségül, aki az ő szemében egy karrierista senki.

Mennyiben segítette a szerep megformálásában maga a regény vagy akár a film?

Az egyetemi évek alatt nagyon sokat szőröztünk apróságokon, finomságokon. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy elvesszek a részletekben, mint ahogy arra is, hogy maximalista legyek. Éppen ezért a regényt nem mertem a kezembe venni. Nagyon zavart volna, ha valami egy kicsit nem úgy történik, mint a könyvben, vagy ha valami, ami szerintem nagyon fontos, kimarad az előadásból, ami pedig nem annyira lényeges, az erőltetve van. Ez mind akadályozott volna abban, hogy a lehető legmélyebben bele tudjam ásni magam az anyagba, a színpadi helyzetekbe, a megformálandó jellembe. A filmet sem néztem meg újra. Viszont már a próbák legelején belehallgathattam a zenébe, Kovács Adrián szerzeményeibe, és örültem, hogy élő zenekar kísér majd bennünket. Láttam a díszlettervet, tehát tudtam, mit kell elképzelnem. Ez alapján elkezdtem érezni a színpadi világot. Közben érkeztek a dalok, a zenék, a szövegek, és mindent együtt alakítottunk. Hasonlóan, mint A Pál utcai fiúknál, ahol a rendező, Marton László mindig elmondta Geszti Péternek és Dés Lászlónak, a szövegek és a zenék alkotóinak, hogy itt így kellene, ott meg úgy, mert az is ilyen közös munkafolyamat volt. Nem az, hogy tessék, itt a szöveg, meg a kotta, holnapra tanuld meg! Nagyon fontosnak tartom az együttműködésnek ezt a fokát. Így tudom a dolgokat a legszemélyesebben megfogalmazni. Van egy prózai szabadságunk a zenén belül, és mégis költői marad az egész. Nem zuhan le, nem esik ki a zenés játék formájából az előadás.
 

Ifj. Vidnyánszky Attilával, a darab rendezőjével dolgozott már korábban is, az Arany János életútját tizenhárom képben bemutató, beavatószínházi formában megjelenítő Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkcióban, amelyben három karaktert is megformál. A költő apját, Arany Györgyöt, Latinovits Zoltánt és Petőfi Sándort. A nagy Gatsbyben mi volt kettőjük „közös nevezője”?

Az, hogy én egy pécsi lakótelepen, panelházak között nőttem fel, ő pedig egy Beregszász melletti kis faluban, Nagymuzsalyban, és most mindketten főszerepeket játszunk egy aranystukkós színházban, amely az ország legnagyobb és legszebb színháza. Tehát mindketten tudjuk, milyen érzés, amikor az ember elszakad attól a világtól, ahová tartozik, mert még mindig úgy érzi, hogy oda tartozik, pedig már nem. Engem például Katus, a feleségem kezdett el öltöztetni, és tudom, hogy Atinál is megvan a külső hatás, hogy ne melegítőben és focis cipőben járjunk be a színházba. De amikor hazamegyünk, azok vagyunk, akik valójában. Én a lakótelepen, ő a vidéken felnőtt fiú. Ati sokat beszélt arról, hogy a darab kapcsán fontos látnunk a külsőségek másik oldalát, vagyis hogy betekintsünk a plakát mögé. Aki ilyen utat járt be életében, az tudja, hogy a kettő között nagy feszültség van. Egyetlen példa: Soós Imre, a Körhinta Bíró Mátéja.

A legjobb nevet említi, hiszen mindketten megkapták a Soós Imre-díjat. V is, meg W is.

Soós Imrét a származása miatt érte sok rossz ízű megjegyzés. Paraszt Hamletnek nevezték. Nem azt látták benne, aki valójában volt. Kialakítottak róla egy képet, ami nem egyezett a valós énjével. Ez sodorta őt tragédiába. Gatsby előtt az utolsó pillanatban minden lepereg. Hogy meghasonlott, megtagadta önmagát, a családját, és mindent elveszít. Az imádott nőt, az álmait, a múltját.

Van olyan színész, akinek ne lennének nagyra törő álmai?

Nekem például nincsenek. Nem is érzem magam feltétlenül sikeresnek.

Pedig az.

Jó, tegyük fel, hogy az vagyok. De akkor sem a sikerben látom az élet értelmét, pláne nem a boldogságot. A sikeresség és a boldogság a legkevésbé sem függ össze. Semmilyen szinten. Láttam sok sikeres és mégis boldogtalan embert. A boldogságra csak törekedhet az ember, az egy állapot, egy létezési forma, amely az elfogadáshoz van a legközelebb. Én úgy fogadom el a világot és benne saját magamat, ahogy van, ahogy vagyok. Amióta meghalt az édesapám, nem gondolok nagy dolgokat a világról. Nekem ő volt a világ egyik legnagyobb embere, pedig csak én tudom, ki volt. Azt szeretném, ha a feleségemben, a kislányomban és a majd érkező gyerekeimben, ha lesznek, illetve azokban, akik hozzám tartoznak, a közelemben vannak, akik a mindennapjaim részei, úgy éljek, ahogy ők élnek bennem. Csak ennyit kívánok. Nekem ez jelentené a teljes boldogságot. Többre egyáltalán nem vágyom.

A szerző a Vasárnap munkatársa