Grendel Lajos: „Négy napon át jó volt magyarnak lenni”

Ki a lengyelek kedvenc magyar írója?A lengyelek imádják Márai Sándort. Most jelent meg a huszonkettedik Márai-kötet lengyel fordításban, ami egyértelmű rekord. Volt egy kerekasztal-beszélgetés is, amelyen Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész képviselte Magyarországot, és elképesztő tömeg gyűlt össze. De az egész könyvvásárt hatalmas érdeklődés kísérte, néha alig lehetett mozdulni a standok között. Az én könyvbemutatómat egy belvárosi kávéházban rendezték, ahol többen gyűltek össze, mint akár Budapesten, akár Pozsonyban. Ráadásul kérdeztek is, szóval rendkívül aktívak voltak. Ha jól tudom, ez az első kötete lengyel fordításban. Nyilván ezért esett a választás a nyolcvanas években született novellák gyűjteményére.Részben igen, de tudni kell, hogy a lengyelek sem nagyon fordítanak novellákat, ott is a regény dívik, csakúgy, mint Magyarországon. Most ismerkedtem meg a fiatal fordítómmal, akivel eddig csak e-mailben tartottuk a kapcsolatot. Addig járt a lengyel kiadók nyakára, amíg az egyik nem mondott igent erre a fordításra. Milosz Waligorskinak hívják, neki köszönhetem, hogy megjelent a kötet. Egyébként szlovák szakon végzett, de megtanult magyarul is. Elsősorban szlovákból fordít, így bukkant rám. Elárulta, hogy már tervbe vette az Einstein harangjai című regényemet, az lesz a következő, amit le akar fordítani. Mi volt a legerősebb krakkói élménye?Az, hogy a lengyelek tényleg szeretik a magyarokat. Szerintem jobban, mint a magyarok a lengyeleket. Mondok egy személyes példát. Volt egy magyar katona, akit a második világháborúban az oroszok főbe lőttek, negyven társával együtt. Grendel Lajosnak hívták. Valószínűleg nagyapám testvérének a fia volt. Elvittek engem abba a Katowice melletti faluba, ahol a lengyelek 2012-ben gyönyörű emlékművet emeltek ezeknek a katonáknak. Előtte hatvan évig őrizték az emléküket, és virágot vittek a hegyoldalba, ahol kivégezték őket. Két éve a varsói követségről hívtak fel, hogy nem az apám volt-e az illető. Ottjártam előtt két nappal koszorúzták meg az emlékművet. Hangsúlyozom: a lengyelek. Megható és felemelő érzés volt ott állni. És négy napon át jó volt magyarnak lenni. Mindenütt mosolygó arcok fogadtak, tényleg éreztük a szeretetet írótársaimmal, Tóth Krisztinával és Horváth Viktorral. Rajtunk kívül Dragomán György és Bodor Ádám volt a magyarországi vendég, velük azonban nem találkoztam, mert hazamentek, mire mi odaértünk. Soha még ennyi magyar könyv nem jelent meg lengyel fordításban, mint idén. Nemcsak kortársak, hanem néhány klasszikus mű is.