Grace és Gloria - Életről és halálról két szemszögből

Czajlik József igazgató/rendező szerint eddig tartott a nevetés korszaka a Tháliában, most jön a sírás korszaka, már ami az előadások műfaját illeti. Tom Ziegler műve, a Grace és Gloria azonban jóval több egy zsebkendőáztató darabnál, hiszen szellemes, bölcs, helye van benne a humornak is. Czajlik szavaival élve: szívmelengető és lélekemelő.

Két teljesen különböző nő találkozik benne. A hetvenéves Grace egy vidéki parasztasszony, aki csak a cselekvésben, a szorgalomban, az értelmes munkában hisz. A negyven-éves, nagyvárosi Gloria a pezsgést, a kényelmet, a luxust szereti. Úgy érzi, mindent kézben tart, de kisiklik az élete. Önkéntes segítőnek áll, a végső stádiumban lévő rákbeteg Grace-t ápolja. Az elmúlást derűs belenyugvással fogadó, bölcsen hívő idős asszony az élet apró örömeinek megbecsülésére tanítja a kiégett, megfáradt fiatalt. Neki pedig végig kell néznie, ahogy a befektetők ledózerolják élete értelmét, kis birodalmát, az almáskertet. Mindketten megtapasztalják, hogy a lényeges kérdésekben nem ők döntenek, hogy a számukra legfontosabbat nem tudják megvédeni.

A már nyugdíjas Kövesdi Szabó Mária a tegnapi sajtótájékoztatón elmondta, hogy nagyon beletalált a lelkébe ez a szerep, mivel a magán- életében is nehéz időszakon ment keresztül. „Hálás vagyok a színháznak, amiért nem felejtettek el és rám gondoltak e szerep kapcsán. Nemcsak korban áll hozzám közel Grace, hanem lelkileg is nagyon közel érzem őt magamhoz. Ezért valósággal lubickolok ebben a szerepben, ki tudom adni a bennem felgyülemlett érzelmeket. Néha a rendezőnek kellett kordában tartania. Ugyanakkor rendkívül nehéz, fájdalmas, összetett feladat is volt ez. De élvezem, hiszen a színész attól színész, hogy igyekszik életre kelteni a karaktereket” – mondta a Thália Színház legendás színésznője, aki egész pályáját a kassai társulatban töltötte.

Varga Anikó egy éve döntött úgy, hogy Kassára költözik. Ő az újrakezdésről beszélt a sajtótájékoztatón, arról, hogy partnernőjéhez hasonlóan őt is életének egy fontos fordulópontján találta meg Gloria szerepe. „Két éve olvastam először a darabot, és már akkor éreztem, hogy ez nekem való feladat. Aztán úgy hozta az élet, hogy bőven volt időnk elemezni, beszélgetni róla Kövesdi Szabó Marival, hiszen a tavalyi bemutatót megakadályozta a pandémia. Szóval majdnem két évünk volt a felkészülésre, a karakterek kivesézésére. De még most is meg tudjuk lepni egymást. Az már más kérdés, hogy végül három hét alatt kellett színpadra tenni az előadást” – jegyezte meg Varga Anikó, hozzátéve, hogy ezt is sikerült rugalmasan megoldaniuk, mint annyi mindent az elmúlt időszakban. „A színész olyan, mint a sportoló: ha nem lát célt maga előtt, ha nem tudja, mikor lesz a verseny, amelyre fel kell készülnie, akkor jóval nehezebben megy neki az edzés” – állítja Gloria megformálója.

A két színésznő egyszer már tesztelhette a művet, tavaly júniusban felolvasószínházi formában mutatták be a dunaszerdahelyi Tündérkert fesztiválon. „A közönség reakciója rendkívül pozitív volt, utána sokan odajöttek hozzánk gratulálni. Legtöbben először láttak felolvasószínházat. Számunkra is érdekes volt a helyzet, hiszen mi sem gyakran csinálunk ilyesmit” – mesélte Varga Anikó. Partnernője hozzátette, hogy színpadon egész más a darab, hiszen nonverbális eszköztárukat is tudják használni.

A színészek munkáját Gadus Erika díszlete is segíteni hivatott. Forgács Miklós dramaturg arra figyelmeztette a nézőket, ne lepődjenek meg, ha a következő bemutatón ugyanazzal a díszlettel találkoznak, mint e hét csütörtökén. „Ez nem azért van, mert ennyire kevés a pénze a színháznak, hanem az erdeti koncepció miatt” – magyarázta a dramaturg. Mivel Kiss Judit Ágnes darabja, a Karantén egy városi panellakásban játszódik, a Grace és Gloria pedig az amerikai vidéken, a díszlettervezőnek nehéz dolga volt.

Zárjuk beharangozónkat a rendező szavaival: „Olyan időszakon vagyunk túl, amikor még inkább testközelbe került a hirtelen és váratlan elmúlás. Sok halottunk volt a színházban is. Életkorunk miatt is oda kerültünk, hogy többször értesülünk szeretteink haláláról, mint eddig, nem beszélve a szüleinkről. Azt a közhangulatot, hogy micsoda szörnyűség történik a világban, mennyien halnak meg, megélhető közelségbe akartam hozni, és azt a fölismerést, hogy ha valaki elfogadja, hogy nem sok van hátra számára, akkor sokkal világosabb, tényszerűbb az elválás, az exitus.”