Kultúra

Gondolatok tűzijátéka

A napokban szólóalbummal lepett meg minket Lovasi András, a nyolcvanas–kilencvenes években felcseperedett nemzedék közérzetének egyik leghitelesebb krónikása.
Juhász Katalin

2019. február 19. 18:00

Mint tudjuk, „levesek készülnek porból”, így született Lovasi is hatvanhét nyarán. A Kispál és a Borz a pécsi undergroundból indulva fokozatosan lett Magyarország egyik legelismertebb, legnépszerűbb rockzenekara. Kevés alternatív csapatnak sikerült beküzdenie magát a mainstreambe, és ebben a sikerben óriási szerepe volt Lovasi szokatlanul újszerű dalszövegeinek, már-már szürrealizmusba hajló, mégis „dokumentarista” költői világának és egyéni énekstílusának.

Érdekes, hogy azóta is szinte mindent csapatban csinál: a Kiscsillag zenekar tagja, dalai az együttes neve alatt jelennek meg, bármennyire is ő áll a központban. Ugyanakkor némileg leegyszerűsítenénk a helyzetet, ha ezt a közösségi működést csupán kényelmi szempontnak tekintenénk, figyelmen kívül hagyva a dolog művészi, esztétikai vetületét. Egy olyan, tudatosan felépített és tovább épülő szerzői önképpel állunk szemben, amelynek a magyar zenei életben nincs előzménye. Lovasi ugyanis mágnesként össze tudta gyűjteni mindazokat a hatásokat, amelyek a nyolcvanas-kilencvenes években öntudatra ébredő generációt érhették, ám megszólalása mindig kellően egyéni tudott maradni ahhoz, hogy címkeszerűvé váljon – mintha a Lovasi név egy hashtag lenne. 

Csupán egyetlen szólólemezt jelentetett meg az évtizedek alatt (Bandi a hegyről, 2001), ezen lehetett tetten érni Lovasit, a rock-költőt. Most megérkezett a „folytatás”. Az idézőjel oka, hogy ő maga nevezte így a Tűzijáték délben című albumot, pedig nyilván tudja, hogy hét év alatt az ember valamennyi sejtje kicserélődik, és a világ is sokat változik körülötte. Ezért a szerző-előadó személyén és az intimitáson kívül felesleges további kapcsolódási pontokat keresni – még akkor is, ha nyilván találnánk. 
Ötvenen felül az ember már csendesebben lázad – inkább ellenáll, mintsem forradalmat szítana. Az új dalokban ott bujkál valamiféle rezignáltság, ám ez nem a nihil érzésével, hanem inkább a bölcsességgel párosul – anélkül, hogy a szerző választ próbálna adni az élet nagy kérdéseire. 

„A végén az ember maximum kíváncsi arra, hogy kell-e még valamit csinálni, vagy innentől megy minden nélküle, magától, nem kell félni a... semmilyen haláltól”. Már az első dalban megkapjuk ezt a hozzáállást, Lovasi szinte nem is énekli, csak elmondja, úgy öltve egymásba a szavakat, hogy a lehető legtermészetesebb, beszélt nyelvi hatást kelti a szöveg, mégsem lehet előre sejteni egyetlen rímpárt sem. Finom oboa szól alatta, ez is egyszerre merész és magától értetődő húzás, ahogy az egész album zenei értelemben vett minimalizmusa is – a zanzás mondanivalóhoz alkalmazkodva. De nem ez az alaphangulat, nincs is ilyen, hiszen az anyag rendkívül változatos. A Csillár című dal felszabadultan bolondos, A szél vagy a Mi ketten szinte komolyzenét idéz, a Bükfürdő bereményisen merengő, aztán vannak sanzonos, valceres kis skiccek, két akkordra felfűzött bonyolult énekdallamok, meglepő, élvezetes ötletek, például gospeles kezdetet követő gyors berekesztés (Kell a hely). Gyorsan elrepül az a 35 perc, de amennyire rövid az album, annyira tömény, úgyhogy nincs hiányérzetünk. 

Egy friss HVG-interjúban Lovasi elmondja, hogy ő tulajdonképpen leszámolt a popzenével, nem érdekli már az a jól körülhatárolt hatásmechanizmus, ahogyan készül. A dal viszont egy örök forma, ami legfeljebb aktuálisan más-más ruhát ölt. A stíluskategóriákra jellemző klisék elhagyása tényleg közelebb visz magához a dalhoz, és úgy tűnik, Lovasi zeneszerzőként eljutott arra a pontra, ahol a formátlanság is forma, a kuszaság is egyfajta rend, és nincsenek berögződött megoldások, csak érzések, amelyek kifejezésének a zene az eszköze. 

A minimalista kíséretet meglepően sok zenész biztosítja: Szesztay Dávid (zongora, elektromos gitár), Erős Márton (basszusgitár), Gábor Andor (ütőhangszerek, dob), Erős József (oboa), Makó Péter (tárogató), Kis Árpád (trombita), Bizják Gábor (kürt). A már említett első dalban (Nem kell) a fúvósszólamokat a Band Of Street játssza, olyan diszkrét hangszőnyeget szőve, hogy öröm hallgatni. 

A szerző a termék forgalmazásával, értékesítésével járó macerát is megspórolta – igaz, hogy a honlapján megrendelhető a CD, de azért lazán feltette az egész anyagot a YouTube-ra is, hogy ingyen hallgathassuk. Nemcsak mi, akiknek mindig is haverja volt, akik felköptünk a garázstetőkig, hogy megcsillanjon szépen lefelé jövet, hanem a gyerekeink is, akik remélhetőleg kíváncsiak erre a generációra, az élet apró dolgaira, illetve a mindannyiunk gondolkodását meghatározó „korszellemre”. 

Lovasi András, Tűzijáték délben, Megadó Kiadó, 2019

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Belerúgott Čaputovába a magyar kormánysajtó

Keresik ezt a férfit, életveszélyben lehet

Nem fogadta el a pápa a pedofília eltussolása miatt elítélt bíboros lemondását

Kétszáz ember nézte élőben az új-zélandi mészárlást, de egyik sem jelzett a Facebook moderátorának

Értékes pont, de nyerhettek is volna

Kevés hulladékot szeparálnak a galántai járásbeli falvakban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?