Gombosszeg, a világ közepe

A nyolcvanperces film első része egészen közelről mutatja az írót, egy eldugott kis falu csodás zöldövezetében, távol a világ zajától. A bukolikus báj első perctől fogva adott. Nádas Péter háza, kertje igazi sziget a szárazföldön. Zöld sziget pompás cserjékkel, lombos fákkal, finom fűszőnyeggel. Mintha csak egy modern kori kastély kertjében járnánk, ahol minden a kertészt dicséri. A szívvel-lélekkel ápolt s gondozott bokrok, virágok és a festői porta, ahol már félórányi pihenő is érezteti hatását. Itt, ebben a buja zöld közegben enged betekintést megszokott hétköznapjaiba az író, aki szinte szerzetesként, vagy a számára legkellemesebb, önkéntes száműzetésben éli az életét. A száműzetés persze csak részben igaz, hiszen nem a társadalomból vonult ki (bár lehet, hogy egy kicsit onnan is), hanem a főváros nyüzsgő forgatagából, ahová már nem is szándékozik visszatérni, annyira megszerette az itteni létet. Gombosszeg ugyanis a földi paradicsom Nádas Péter számára. A világ közepe. Távol a mókuskeréktől, a napi teendők idegőrlő nagyvárosi beidegződéseitől itt rendezkedett be egy rejtett, háborítatlan életformához, amely egyébként is sokkal közelebb áll az egyéniségéhez, mint a folyamatos kitárulkozás, megnyilvánulás.
Monotonitástól nyilván a gombosszegi napok sem mentesek, az itteni csendből és nyugalomból azonban bármikor kiléphet, de akkor is csak azt engedi magához, akit érdemesnek tart arra, hogy besétáljon a külvilágtól jól elszigetelt univerzumába. Szeretett kertjében egy régi, esőgyűjtő kőtál, odébb egy várakozó nyugágy, és kövér cseppekben esik az eső. Bent a házban, teljes odaadással zöldbabot vág a világszerte olvasott író, és készül a leves. Közben elárulja, hogy nincs vagyona, még egy autója sem. Van viszont pár képe, amit örökölt, vagy kapott. Egyébként nem gyűjt semmit. Ami rá maradt a múltból: néhány molyrágta családi szőnyeg és pár szúrágta bútor.
A napi gondokat munkával hárítja el. Ő avat be élete ritmusába: az előző napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek történései reggelenként, hosszú órán át kavarognak a fejében, utána kezdi el javítani az előző napon írt anyagot, majd folytatja az alkotást, s addig dolgozik, amíg ki nem merül. Addig nem is érdekli a külvilág. Délelőtt békén kell hagyni őt. Olyankor a barátai sem zavarják. Más hívását pedig meg sem hallja. Ágyneműtartóba, párnák közé dugja a telefont, hogy a csörgése se zavarja. Más világ, más időszámítás, egészen más rétege az életének, ha ír. Nagy, nemes szabadság ez, mondja. Később bevallja: magához is, a környezetéhez is igazságtalan néha. Olyan dolgokat mesél el ugyanis, ami rá nem igazán jellemző. Paszternak, Bunyin, Csehov kis történeteit hozza fel, mert azokat szereti, Tolsztojt és Dosztojevszkijt, a mamutírókat, Thomas Mannt, a megalománt és Proustot. Kurtágot, Camus-t, Mészöly Miklóst a mestereinek tartja. Főz, előadást tart, dedikál, Gombosszeg lakóiról mesél. Megtudjuk, kik éltek a faluban, amikor odaköltözött, és kik laknak ott ma. Magdáról, élete párjáról már fiatal korában kiderült, hogy nem lehet gyermeke. Ezt sem hallgatja el. Életművét két mondatban értékeli: „Ennyit tudtam, kész! Nem többet és nem jobbat.”
Több személyes dolog nem derül ki róla. Mélyebbre nem jutunk az életében, gondolataiban. Ez a film (rövidebb) első része. A második: klasszikus dokumentum, amelyben szakmabeliek és közeli ismerősök nyilatkoznak Nádas Péterről, alkotásairól, publicisztikai és közéleti szerepvállalásáról. „Vallomásai ellenére rejtőzködő író” – állítja róla Radics Viktória irodalomtanár. Írótársa, Forgách András szerint „világéletében öngyilkos akart lenni, ez elválasztja a többi embertől”. Csordás Gábor, az író „szövegkozmetikusa”, szerkesztője hangsúlyozza: „Az idegen szem, a külső segítség fontos neki, jó néven veszi, ha megtalálok valamit.” Német fordítója, Christina Viragh dicséri: „Békén hagy, hogy csináljam.” Testvére, Nádas Pál is megszólal a filmben: „Szigorú, fegyelmezett, finom, előkelő. Ha nevet, minden pórusa kinyílik” – mondja. És megtudjuk: Mészöly Miklós, Balassa Péter, Kertész Imre, Esterházy Péter voltak a jó barátai. Radnóti Sándor esztéta meglátása szerint: „Az életet tehernek tekinti.”
Irodalomkritikusok írják: századunk egyik legnagyobb irodalmi műve az Emlékiratok könyve. Mások úgy tartják, Nádas írásait esztétikai gyönyör olvasni. Őt ugyanis egyszerre érdekli a történelmi, az aktuális és az örökkévaló. Intellektuális magaslatról szól a mi kis valóságunkról. Ez is a filmben hangzik el.
Hogy sikerül-e áttörnie Gerőcs Péternek azt a képzeletbeli kőfalat, amelyet Nádas Péter emelt maga köré? Igen is, meg nem is. Igen, hiszen általa járjuk körbe az író portáját, konyháját, dolgozószobáját, tehát betekinthetünk intim szférájába. Az általa meghúzott láthatatlan határvonalat azonban Gerőcs stábjának sem engedte átlépni. Végül is annyit tudunk meg, hogy az úr ír fényes, egyszerűen berendezett szobájában, ha pedig nem, akkor a Die Zeitot olvasgatja, vagy éppen a kertjében foglalatoskodik. Egyvalamit nehéz elhinni róla, amit ő maga állít. Hogy befejezte földi munkálatait. Mert a filmben azzal búcsúzik: „Már nyugodtan meghalhatok.”

A szerző a Vasárnap munkatársa