Szépírás mint hitvallás

Kezdésként (Einsteig, entrée) tisztázzuk: valamennyivel találkozhattunk már. Hol (felkérésre íródott) esszé, hol megnyitóbeszéd, hol újságcikk formájában. Elegyes írásokkal, párhuzamos olvasókönnyekkel. Hátországi napl(op)ókkal, az élet sójával és show-jával. Világló részletekkel és a szabadság tréningjeivel. A szív segédmetaforáival.

A címadó (Szépírás mint hivatás) esszében a szépírói gondolkodás és a textúra alakításának módszertana a belső szerkezeti kapcsolódások mintáján nyugszik. Ugyanez az elemző és értelmező igény mutatkozik meg a fotográfia technológiai váltásának következményeiről szóló írásban is. Éber csöndek, kigondolt és eltörölt szavak, hiány két hang között, sötétben elmosódó színek, vagy éppen a közönséges földigiliszta késztetné megtorpanásra a lapozót.

A szerző vezeti tekintetünket: ki kell pillantanunk egy panelház nyolcadik emeletéről, rá kell néznünk a kertre, hogy a látvány felidézze a puszta helyek, szünetek, ismétlődések és variációk összhangzattanából építkező világot. Felidézi Haydn harmónia utáni vágyát, a szótlanságával beszédes nagyapát, az éjjeli erdőt – végső soron azokat a viszonyrendszereket feltérképezve, lefényképzeve, melyek mentén az alkotó, gondolkodó és érző ember megtapasztalja a létezés architektonikáját. Útmutatásaikat követve vezeti a főtémát a mellékvonalak és a szabad asszociációk rendszerében. Elrejtve vagy éppen nyilvánvalóvá téve.

Így akár a véghetetlen magyar pusztaságba is elláthatott volna az ember, ha csak nem egy Nádassal és sással benőtt, sekély és mocsarasodásra hajlamos tó volt csupán neki a láthatáron. Betonpanelből még annyi sem. Ott nincs vulkánkitörés, nincs dráma. Akárcsak a digitális képeken, oda minden feszültség, habár a fotográfia a festészethez járt iskolába. Mindhiába. Ezért, vagy ennek ellenére Nádas Péter igyekszik minél több szürke fokozatot megragadni. S bár a fényképezést a maga részéről befejezi, mégsem ér a dolog végére. Elképesztő színfoltokat kever belőle nagyfiús zavarában, és igen érdekes valőröket képez a pixeljeivel a kijelzőn. Mondhatni, a szerkezet mérnöki gyengéivel kezd játszani, kutatói szenvedéllyel.

Passziójában a szavakat olyan szorosra fűzi, hogy a mondatok hangzását és jelentését alig tudjuk egymásról leválasztani. Sebaj, az egyes elemek közötti kapcsolat egyébként is fontosabbnak látszik, mint az egyes elemek anyaga. Ez adhatja a muzikalitását egy szövegnek. Meghatározhatja az előérzetek, a sejtések, mi több, a víziók rendszerét. Az írói mindenhatóság természetes határait, súlyos törésvonalait a formán. A tételben már annak is benne kell lennie, ami le sincs írva a papírra, úgy képződik a hangzásnak, a szünetnek, a hiánynak és a jelentésnek az összehangzó többlete. A szó hiányának az ő közelében materiális súlya lesz.

Talán nem meglepő, hogy ennyi évtized tapasztalataival a vállán szeretne már egyszer néhány szót szólni a munkájáról. Arról, mi minden megtörténik, ami nem kerül papirosra. Mi minden teljesedik be a textusban, mi minden kerül ki belőle. Nemcsak a körülményekről, de a munka mibenlétéről, az eszközeiről, a műveleteiről, a műveleti rendjéről. Elhatározásainak hálójáról, melyek fenntartják a szöveget. A szókinccsel egyetemben hozott negatív döntéseivel együtt. Hasonló jellegű negatív és pozitív választások sokasága rajzolja ki a sorok néma, ám gyakorlott olvasó számára nyilvánvaló poétikáját. Vagy azt, mi történik akkor, ha a saját képzeletének torkára hág, mi zajlik akkor, amikor betold adatot, tényt, valóságelemet, avagy ellenkezőleg, hirtelen búcsút int a tapasztalatnak, s a fantáziának enged: szárnyaljon vagy legyen egyenesen fékevesztett.

Mindez a dalnok pszichikus konstitúciójáról is árulkodhat. Ő mondja ezt nékünk – zenei mintakönyvével és saját anya(ny)elvének zeneisége alapján –, aki Esterházy Péter szavai szerint az utolsó magyar parasztíró lenne. EP-t, akivel egy szép napon egymásra találtak, gyakorta idézi. Igézően, már-már a galántai és fraknói gróf humorával („díszítmények nélkül kell léteznie és meghalnia. Jobbágya sincs.”), de szigorúan a kollegialitás szenvtelen szabályai szerint. A ténylegesen elvégzett, megfeszített munkát a mesterével, Mészöly Miklóssal is megbeszélte, aki azóta szintén halott. Szabad lélekkel, civil renitenciával eleleveníti meg Kertész Imre nézőjét is, aki Primo Levivel kokettál. Ilyen éles helyzet az irodalomban még soha nem adódott! Azonban az individuális tulajdonságok rengetegében kultúrkörük így is be- majd lezárul...

Alig száztíz oldal után e kicsi kiadvány is. Kevés, vastag (a)lapokkal. A keskeny, mégis súlyos, mi több, testes kötet vál(t)ogatott finomságokat tartalmaz. Micsoda ké(s)zirat! Kézre álló, farzsebbe való, szinte bármikor, bárhol előrántható.

A szatirikus hangú záróesszéjében (Abgang, Abschluss, sortie) a szerző mintegy mellékesen emlékeztet arra, hogy „a diktatúra mindig a szakmákat szedi szét először”, ami különös hangsúlyt helyez a hivatásra mint felelősségteljes szemlélődésre. Immár ki sem láthatunk elbeszélői rengetegéből, míg a megváltó zárlat majd el nem érkezik. Mnémosyné egyébként is rögzít minden észlelést, s legyen ez épp elég! Tanításként az elrejtettről és a végtelenség megtapasztalásáról.

Kaszás Dávid

Nádas Péter: Szépírás mint hivatás, Jelenkor Kiadó 2023