Gőgös Gúnár Gedeon meg a hovatartozás és a megmaradás ösztöne

Sok mindent megtudtam Matyiról, egy csallóközi faluban élő kisfiúról az édesapjától, egy 25 év körüli jóképű fiatalembertől. Mondandóját ugyan nem nekem címezte, hanem régi barátjának, akivel egy pozsonyi városi autóbuszban utazott együtt, én pedig véletlenül éppen melléjük sodródtam. Többek között megtudtam, hogy Matyika karácsonykor egyedül énekelte a Hull a pelyhest, a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, s tud már néhány versikét is. Megtudtam azt is, hogy reggelente, amikor a szülei munkába mennek, ő már ébren van, s ilyenkor a nagyanyja jön hozzá, s egész nap együtt vannak. Nagyon szereti a nagymamát, de a kutyust is, a tyúkokat, a nyulakat, a fákat, a felhőket... Mondom, sok mindent megtudtam a kis lurkóról, s elárulom, rabul ejtett a fiatalember természetes apai rajongása, az a mérhetetlen szeretet, ahogy a fiáról beszélt.

Nem sokkal Mátyás-nap után történt ez az eset, szóba került a gyerek névnapja is. Az édesapa (akiről az is kiderült, hogy villanyszerelő) elmondta, hogy tőle meg a feleségétől a Gőgös Gúnár Gedeont, az apa régi kedves könyvét kapta – egyszerű oknál fogva: nincsenek bővében a pénznek, a nagyszülők úgyis játékot vettek egyetlen unokájuknak, hát ők elővették a jó pár éve polcon porosodó gyermekkönyvet.

– Majd megtanítom vele a Marabut, azt a verset nagyon szerettem, neki is nagyon tetszik.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy amerikai szirupos filmbe illő képet kreálok egy beszélgetésből, hadd mondjam el azt is, alig bírtam legyőzni a kísértést, hogy szóljak a két ifjúhoz. Csak annyit, hogy mindent értek, s hogy milyen jólesik hallanom, amit mondanak, s hogy felidéződött bennem, ahogy a gyerekeim fújták annak idején: Si-hi, siklik a gyalu, / dolgozik a marabu. / Házat épít magának, / no meg Samu fiának... De hogy ne ejtsem őket zavarba, inkább nem szóltam, csak hallgattam tovább beszélgetésüket, amely komolyabb témára fordult: mi lesz a magyar versikékkel, ha Matyi hatéves koráig megszüntetik a magyar iskolákat? Az édesapa váltig hajtogatta, hogy az teljességgel lehetetlen. De barátja – talán inkább csak csipkelődött – azt feszegette, hogy ő már ezt is el tudja képzelni.

– Akkor pedig Matyikát angol iskolába íratjuk! – oldotta meg a sorsdöntő kérdést az édesapa. S én elámultam! Egy újabb párhuzam: felötlött bennem egy majdnem 20 évvel ezelőtti baráti összejövetel. Arról beszélgettünk egy házaspárral, mi vár a gyerekeinkre, mit tudunk nyújtani nekik. S mint annyiszor, akkor is, a 80-as évek eleje, közepe táján aggasztott bennünket a magyar iskolák veszélyeztetettsége. S amikor elhangzott a kérdés, mi lesz, ha esetleg becsukják a magyar iskolákat, néhányan rávágtuk, hogy ha nem járathatjuk magyar iskolába a gyerekeinket, akkor tüntetően orosz iskolába adjuk őket. (Ma már ez nem hangzik olyan nagyképűen, de akkor megvolt a súlya – főleg, hogy a társaságból senki sem volt tagja a kommunista pártnak.) Azóta eltelt jó pár év, gyerekeink szerencsésen kijárták a magyar iskolákat, csak az egyetemet végzik államnyelven, de ez már gyerekjáték a számukra, hiszen jó alapokat kaptak.

S ha 40 évvel megyek vissza a múltba, pontosan 1962-be, amikor én kerültem sorra az iskolába íratással, eszembe jut, milyen agitálás folyt a falunkban: egyes párttagok járták sorra a kisgyermekes házakat, s győzködték a szülőket, hogy szlovák iskolába küldjék a gyerekeiket. Búcsúzóul hozzátették, hogy a beszélgetésről senkinek sem szabad tudnia. Persze, szóba se jöhetett, hogy szlovák iskolás legyen belőlem, de a párttagok látogatása félelmet váltott ki a családban, mert én, nagyszájú gyerek lévén, az intés ellenére úton-útfélen elmondtam mindenkinek a becses látogatás okát.

Sok-sok aggály, félelem, türelem és szívósság jellemezte fajtánkat generációkon át, s mindig felülkerekedett a hovatartozás és a megmaradás ösztöne. Következésképpen a kétéves Mátyás biztosan magyar iskolába fog járni, sőt a gyermekei és unokái is.