Fotográfiákon keresztül mesél

Ábelovszki Erika Sára felvételeA szeretnivaló hölgyet azonnal elbűvölték a Kis-Duna és a Vág partján fekvő város csodaszép természeti adottságai. Otthonról hozott kedvességével, őszinteségével és szakmai felkészültségével nemcsak a helyiek kedvence lett. Meszszi földön kíváncsiak rá. A fényképei által népszerűvé lett fotográfussal beszélgettünk.

Mikor kezdte a fotózást?

A kilencvenes évek elején. Tizenhat éves voltam. Akkor kaptam az első fényképezőgépemet. Egy Zenit volt, a férjemtől kaptam ajándékba. Ezt egy Minolta gyártmányú követte, ami egy véletlen folytán a Dunába esett, ezután tértem át a Canon gépekre, jelenleg is ilyet használok. Szeretem a klasszikus dolgokat; tavalyelőttig filmes gépet használtam. Aztán felfedeztem a digitális gépet, megismertem a lehetőségeit, és ma már ezzel dolgozom.

Kezdetben milyen képeket készített?

Az egyszerű, hétköznapi dolgok érdekelnek. Lánykoromban, ha volt egy kis időm, felültem a Babettára, kilátogattam a lakóhelyemhez közeli farmokra, tanyákra, és figyeltem a tájat, az embereket. Ezeknek a történetét próbálom minél hitelesebben visszaadni. Vidéki csendéleteket készítettem, hiszen kezdetben az emberekhez nem mertem odamenni. Ezért tisztes távolból szemléltem ezeknek a parasztembereknek az életterét. Figyeltem és tanulmányoztam, majd kattintottam. Ez egyfajta dokumentálás is, hogy maradjon valami lenyomat nekem és talán másoknak is a múltból. Ugyanilyen érzékkel választotta az iskolát is?

Az esztergomi tanítóképző kar kommunikáció szakára jártam. A szüleim segítettek a választásban, hiszen akkor még nem tudtam igazán, mihez kezdjek. Azt igen, hogy szeretnék megtanulni fotózni. Az esztergomi iskolát is a sajtófotó órák miatt szemeltük ki. Egy rövid ideig a Szellemkép nyitott formájú művészeti szabadiskolát látogattam a főiskola mellett, ahol a progresszív fotózás rejtelmeivel ismerkedtem. A szakmai gyakorlatomat a Duna Tv-nél töltöttem, ahol fél évig külső munkatársként a Híradónál dolgoztam, majd a Thália Színház sajtóosztályára kerültem. Ekkor ismerkedtem meg Benda Iván fotóművésszel, aki lényegében elindított a pályán, és olyan alázatra tanított meg a szakmával szemben, mint senki más. A mesterem lett. Sokszor csak a felszerelést cipeltem utána, de közben rengeteget tanultam. Szakmailag és emberileg egyaránt.

A színházi fotózásban is a „szabadítás”, a mondandó felszínre hozatala vonzotta?

Arra törekszem, hogy képekben visszaadjam azt a történetet, üzenetet, ami a színpadon is átjön. Leginkább az emberi érzéseket, hangulatokat, a világ felé mutatott tükörképünket szeretem megörökíteni. Igazán büszke vagyok arra, hogy a Pesti Broadway-n is szerepelnek a színészfotóim. Ez számomra az igazi elismerés.

Bizonyára sok elismerést kapott másoktól is.

Sosem erre utazom, de ha megdicsérik egy képem, természetesen jólesik. Mesteremtől, Benda Ivántól is sokat kaptam. Nem akkor. Most érzem a szavainak, tanításainak, tanácsainak jelentőségét. A szakmai alázaton kívül megtanított arra, hogyan fejezzem ki önmagam a fotók által, hogy a képeken tükröződjön a belső világom, az érzelmeim, gondolataim. Ez a legnehezebb. Önmagadnak lenni.

Ennek az útnak az egyik állomása Gúta lett.

Csontos Róbertet, aki a Meteorit fesztivál mozgatórugója, már jó ideje ismerem. Az egyik előadása volt számomra az első színházi munkám. Összebarátkoztunk. Egy nap szólt, hogy szervez egy érdekes fesztivált, nem lennék-e a fotósa, aki dokumentálja az egyes évadok előadásait. Nagyon megörültem a felkérésnek. Eljöttem Gútára, és nagyon közelinek éreztem a helyet, hiszen körülbelül ugyanekkora városban nevelkedtem. Megérintett a légköre.

Mi az, ami a leginkább megfogta?

Ezt a fesztivált itt meg lehet szervezni. Nyitottabb a közösség, barátságosabbak az emberek. Ráadásul a városnak remek adottságai vannak. Az emberek ugyan félénkek, már ami az előadások témáit illeti, ám azt látom, ki fog ez alakulni, csak idő kell hozzá. Mindenképpen hasznára válik a városnak. Létjogosultsága van ennek a fesztiválnak, nagy utat tett meg, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy az emberek szívéhez találjon, és elinduljanak az úton a másság megismerése felé. Ennek a reményében járok vissza fotózni.

Ilyenkor távol van a családjától. Nem érzi úgy, hogy mivel mindent szeretne megörökíteni, közben lemarad a fontos dolgokról, hogy nem élvezheti a pillanatokat?

Szerencsére nagyon megértő a családom, tolerálják, ha három-négy napig labor lesz a fürdőszobából. De az életem nemcsak a fotózásról szól. Sok időt töltök a férjemmel, a kétéves és négyéves lányommal. A fotózás azonban ott van a hétköznapjaimban is. Ez az a szakma, ami késő este kezdődik igazán. A színházi előadások is este vannak, valamint az érdemi munka is éjszaka történik. Mégis próbálok minél többet lenni a gyerekeimmel. Nehéz egyszerre lefotózni és részesévé válni a pillanatnak, de nem viszem magammal minden kirándulásra a fényképezőgépet. Ilyenkor a férjem fotóz, egy idő után azonban „elvonási” tüneteim lesznek, és elkezd hiányozni. Nekem maga a fotózás nagyon nagy örömet szerez. Tudom, mit kell tennem egyes élethelyzetekben, mert a szüleimtől erős lelki bázist kaptam. Egyfajta szabadságot.

Milyen sikerekre vágyik?

Nekem már az is hatalmas elismerésnek számít, ha másoknak tetszenek a munkáim. Családi körben és az ismerőseim között is sokat fotózok. Elmondhatatlanul nagyszerű érzés viszontlátni a nappalijukban egy-egy általam készített fényképet. Mindig arra gondolok, mekkora megtiszteltetés ott lenni, megörökíteni és ez által a részévé válni a számukra fontos pillanatoknak. Ugyanakkor nagy felelősség is, hiszen az emberek a legbelső világukba engednek betekintést, beengednek a legintimebb szférájukba, és megosztják velem életük legfontosabb momentumait. Úgy gondolom, én egyfajta dokumentarista vagyok. Lenyomatot készíthetek a mai kor dolgairól. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. De tudom, nem lenne rá módom a férjem támogatása nélkül.

Ezen belül milyen célokat tűzött ki maga elé?

Szeretnék kialakítani egy saját stúdiót Budapest mellett, és azt sikeresen vinni. A szívem közepe az Alföld. Szeretnék készíteni egy nagy anyagot, ahol megmutathatnám ennek a páratlan helynek az érdekességeit, látnivalóit, szépségeit. Elmesélni történetét, megörökíteni és megőrizni az utókor számára.