„Fölment a mennybe...”

Ige: „Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, Uram!... Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be? ... Hiszen te közöttünk vagy, Uram, rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!” (Jeremiás pr. 14, 7–9)

Áldozócsütörtök ünnepe megbúvik a Jézus földi életére utaló ünnepeink sorában. Sokan tán nem is tudjuk, mi rejlik mögötte. Vagy talán azért lett mostoha, mert a búcsúzással, az elválással azonosítjuk. Arra emlékeztet, hogy Jézus fölvitetett a mennybe, és már nem látható, ...a csoda három napja elmúlt, s több szenzációs hírrel vele kapcsolatban nem tudósítanak a tömegtájékoztató eszközök. Nevét elhelyezzük a lexikonok kiemelt vagy apró betűs címszavai közé, s ezzel részünkről lezártnak tekinthető a dolog. Mit is foglalkoznánk egy majd kétezer éves eseménynyel, mikor napjaink történései fölött is van mit rágódnunk és siránkoznunk.

Hasonlóan lehetett ezzel az Ószövetség népe is, s a rejtőzködő, megfoghatatlan Isten lassan kiszorult hétköznapjaikból. Jeremiás próféta így kesereg: „Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be?” Milyen furcsa. Az a nép, aki Istentől ajándékként kapta a tejjel és mézzel folyó Kánaánt, most korlátlan birtokosként viselkedik, az ajándékadó pedig megtűrt jövevény, akit ha akar, vagy éppen szüksége van rá, befogad, de ha neki úgy tetszik, hát kint rekeszt. A vendég klasszikus példája ez, aki a gazdát veri ki a házból. Sőt már a házirendet is a saját szája íze szerint alakítja. A peremre szorított Isten helyére pedig más, idegen isteneket ültet, vagy maga ül fel. Pedig Izrael népe nevében hordozta Istenhez tartozását, hiszen a neve azt jelenti: az Úr harcosa, Isten harcol érte. De a név már többé nem kötelez, megüresedik, és tartalmát veszti. A próféta ezt tudatosítja, és emiatt bánkódik. Tudja, hogy az ilyen viselkedésre nincs mentség, jóvá nem tehető. Egyetlen reménysége az Isten irgalma. Tudja, hogy a hűtlenség, a bűn a nép ellen tanúskodik, de mégis így szól: „a te nevedre tekintettel bánj velünk Uram.” A bűn, a gőg miatt peremre került Isten a bűnbánatban nyeri vissza az őt megillető helyet. Mert a becsapott és cserben hagyott gazdához csak így közeledhetünk.

Talán sokan kérdik, hogy mi értelme van még ma annak, hogy foglalkozzunk egy ilyen régi történettel? Szeretnék ezért rámutatni néhány hasonlóságra, sőt egybeesésre. Mennyi minden van az életünkben, amit készen, ajándékként kapunk, amiért semmit sem tettünk? Kezdve az élettől az egészségen át a rokoni kapcsolatainkig; földünktől szűkítve a kört népünk, szülőföldünk, otthonunk felé. Most biztosan úgy érezzük, hogy azért mi is teszünk valamit ezekért. De vajon érdem-e az, ha egészségünkre vigyázunk? Nem a legtermészetesebb dolognak, sőt elemi érdekünknek kellene-e lennie? Ezzel szemben milyen gyakran tudatosan romboló életmódot folytatunk! És ha elromlott az egészségünk, az Istenen kérjük számon. A gyermek milyen gyakran elhagyható nyűg, és nem ajándék! A szülőre pedig úgy tekintünk, aki mindenben csak korlátoz, s nem vesszük észre benne a féltést. Nemzetiségünket és nyelvünket is cserélgetjük, mint a ruhát, pedig az olyan, mint a bőrünk – csak a kígyók vetik le. Földünkkel is úgy bánunk, ahogy akarunk, s végül nemcsak az illegális szemétlerakatok bántják szemünket, hanem a legálisak is a nyakunkba dőlnek, s szennyezett vizeink lassan a palackozókon is túljutnak. Pedig egy indián közmondás szerint „a földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” S tegyük hozzá, hogy aki mindezt örökségül, ajándékként ránk hagyta, a Teremtő az. Milyen sokszor érezheti magát a világban kizárt vándornak.

A keresztyén vagy keresztény szavunk nem a keresztből, nem is a keresztelésből származik, hanem Krisztus nevére vezethető vissza. Az Ő nevéről neveztetünk így. Milyen jó, hogy mi is kérhetjük: az Ő nevére tekintettel bánj velünk, Uram! S hogy Ő a mennybe ment, az nem cserbenhagyás, hanem hitvallásunk szerint Ő a mennyben Közbenjárónk, azokat, akik benne hittel megmaradnak, magához veszi, most a jelenben pedig Szentlelkét küldi el, és így magához kapcsol minket. Most már csak azt kell megpróbálnom, hogy csupán vándor és jövevény-e Ő az életemben, vagy ennél több, sokkal több!

A szerző református lelkész