Fókuszáló tekintet

A vizsgálatok azt mutatják, hogy a televíziózó ember és gyermek agyának elektromoshullám-struktúrája átalakul. Az elektromos hullámok hasonlóvá lesznek a mély álom vagy a meditáció elektromoshullám-szerkezetéhez. Csakhogy míg a mély álomban vagy a meditációban le vagyunk zárva a külvilág felé, és belső tartalmak dolgozódnak fel, rendeződnek be személyiségünkbe, válnak énazonossá (és ezért pihentet, nemcsak testi, de lelki értelemben is az alvás és a meditáció), a képernyő előtt ülve tőlünk idegen, visszalapozhatatlan tartalmak áradnak be a védtelen központi idegrendszerbe, gyengítve annak figyelmét, összeszedettségét, az önazonosság érzéséből fakadó önbizalmát és ezzel kommunikációs és kooperációs készségét (mely utóbbi kettő az öntudattal, az önbizalommal szorosan összefügg). Arról se feledkezzünk meg, hogy a tudatosan figyelő ember tekintete fókuszál. Azaz, ha nem bandzsít is, de a két szem kissé összetart a megfigyelt pontra, jelenségre irányul. A képernyők viszont, hogy teljes szélességükben be tudjuk őket fogni, arra kényszerítik a tekintetet, hogy ne fókuszáljon, hanem inkább kissé széttartson – a fókuszáláshoz képest –, és ezzel a tudatos, öntudatos figyelmet egy kiszolgáltatott, kevésbé éber figyelemre cserélik fel.

TESTI ÉS LELKI TÉTLENSÉG

Amikor óvodáinkba olyan gyerekek kerülnek be, akik „nem tudnak játszani”, „nem tudnak mesét hallgatni”, biztosak lehetünk benne, hogy a háttérben a károsító hatások között van a képernyő is. A képernyő, amelyik testi és lelki értelemben tétlenségre szoktatja őket, a képernyő, amelyik a reklámok és más műsorok videoklip technikájával egy teljesen másfajta „figyelmet” és igényt alakított ki, mint amelyet a játék vagy a mesehallgatás megkívánnak. (Ez a figyelem tulajdonképpen a nem figyelés figyelme, azaz igény, hogy engem ragadjanak meg és el a folyton és gyorsan változó képekkel úgy, hogy nekem semmit ne kelljen tennem.)

Ezek a gyerekek nem tudnak ráhagyatkozni a mese nyugodt, prozódiájával, dallamával és ritmusával az érzékeket és érzelmeket is átható képáramlására. Nem tudják hozzátenni a belső képteremtő aktivitást, és mindennek következtében nem tudják befogadni és mélyre engedni magukban a mesét. Valójában nekik is nagyon nagy szükségük volna azokra a hatásokra és arra az orientációra, amit a mese képvilága és cselekményei a gyerek számára nyújtanak. Ilyenkor meg kell próbálkoznunk szoros, személyes kapcsolatban olyan rövid, a saját életéből vett mozzanatokat visszamesélő, kezdetben két-három mondatos történetekkel, amilyeneket egyébként a másfél-két éves kisgyereknek szoktunk mesélni. Talán még visszavezethető a gyerek a mesehallgatás világába. És ezzel a feldolgozást, megismerést, érzelmi azonosulást és kibontakozást elősegítő belső képek világába is.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)