SOROZATDARÁLÓ: Amikor nem a nemi erőszak a legrosszabb, hanem ami utána jön

Minek ment oda? Miért vett fel ilyen ruhát? Miért állt szóba a férfival? Klasszikus áldozathibáztató kérdések ezek, melyeket sajnos máig sok nemi erőszakon átesett nőnek feltesznek. Igen, olykor még a rendőrök is. Az Unbelievable egyik főhősével, az éppen csak felnőttkorba lépett Marie-val (Kaitlyn Dever) a rendőrök egészen odáig mennek, hogy azt állítják: hazudik az erőszakról, és az meg sem történt, az egészet pedig arra alapozzák, hogy a lány sokkos állapotban tett egy-két egymásnak ellentmondó állítást. Mindennek tetőzéseként megvádolják hamis tanúzással, és egy megerőszakolás után még ő az, akinek félnie kell a börtöntől, nem pedig az elkövetőnek. A Netflix új minisorozatának első része alatt a kezünk már az első percek után ökölbe szorul, és nem is nagyon enged ki az epizód végéig: egy társadalmi igazságtalanságot ritkán sikerül a nézőben ilyen elemi erővel, ilyen erős érzelmeket keltve ábrázolni, mint itt az első részben. De az Unbelievable nem elégszik meg azzal, hogy Marie kegyetlen drámáját visszaadja nekünk: a lány kálváriájával párhuzamosan szép lassan kibontakozik előttünk egy három évvel későbbi nyomozás története is, amit két rendőrnő vezet, akik egy titokzatos elkövetőt keresnek, aki éjszakánként ablakokon bemászva, álarcot húzva nőket erőszakol meg. Nézőként persze már a kezdetektől tudjuk, hogy Marie három évvel korábbi ügye, és a 2011-ben játszódó nyomozás összefügg, inkább csak az a kérdés, hogy a sorozat hogyan és mikor kapcsolja majd össze őket.

Az Unbelievable merészsége abban rejlik, hogy a két történetszál és a két idősík igazából két műfajt is magában hordoz. Míg Marie szála egyértelműen egy durva dráma, egy ártatlan lány meghurcolásának kegyetlen krónikája, addig a két nyomozónő vonala klasszikus krimi, ahol a feszültséget az adja, mikor találják meg az agyafúrt elkövetőt. Az alkotók arányérzékének, valamint a forgatókönyv hihetetlen érzékenységének és átgondoltságának hála azonban a két zsáner nem kioltja, hanem erősíti egymást. Ráadásul a Toni Collette és Merritt Wever által játszott karakterek sem épp klasszikus rendőrfigurák, a személyes drámáik és érzékenységük miatt az ő száluk is túlmutat a „Vajon ki erőszakolja meg a nőket?” kérdésen. A két szálat ráadásul nem próbálják meg látványosan egybevasalni, csak nagyon későn, és akkor is csak nagyon finoman, viszonylag távolról találkoznak, és egy egészen megható jelenetet köszönhetünk ennek a pillanatnak.

Az Unbelievable annyira pontosan ábrázolja azt, hogyan kell jól és rosszul kezelni rendőrként egy nemi erőszakos ügyet, és hogyan kell kommunikálni az áldozattal, hogy tananyagként kellene vetíteni a rendőrőrsökön. Ugyanakkor ez nem oktatófilm, hanem egy rendkívüli igaz történet drámai, gyomorgörcsöt okozó, de elejétől a végéig iszonyú szórakoztató megfilmesítése.