Kultúra
Muszatics Péter: „Remek, hogy magyar vagyok, de a tízes éveim végétől bennem élt annak a vágya, hogy jól, igazán mélyen megismerjek még egy kultúrát és népet.” (Fotó: Katharina Wagner)

Közép-Európa feltérképezése - interjú Muszatics Péter filmtörténésszel

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. június 10. 19:56

Muszatics Péter filmtörténész meg szeretné érteni a valódi Közép-Európát: Orosz történetek címmel esszéfüzérben az orosz néplélek, Bécs, Budapest, Hollywood címmel megjelent munkájában pedig a térség filmtörténeti öröksége után kutatott. Filmfesztivál-szervezőként úgy látja, igenis van igény a klasszikusokra.

Egy klasszikus budai étteremben, a Remizben ebédelünk. A Bécs, Budapest, Hollywood című legújabb filmtörténeti tárgyú könyvét a bécsi Café Sperl részletes bemutatásával kezdi. Miként bukkant rá a kultikus kávéházra, amely néhány éve a Veszélyes vágy című David Cronenberg-filmben is feltűnt?

Húsz-huszonöt éves koromban sokat jártam Bécsbe, azóta fontos helyszín, viszonyítási pont számomra. Pontosabban fogalmazva, az osztrák kultúrához kapcsolódva tanultam meg úgy-ahogy németül. Talán jó, ha az embernek két identitása van. Remek, hogy magyar vagyok, de a tízes éveim végétől bennem élt annak a vágya, hogy jól, igazán mélyen megismerjek még egy kultúrát és népet. Ez lett az osztrák, nyilván amiatt is, mert Ausztria közel van, részben pedig azért, mert édesanyám családja félig osztrák. Azt hiszem, azzal, hogy mennyi kapcsolódási pont van Ausztria és Magyarország között, a magyarok nincsenek igazán tisztában, illetve furcsa, felemás módon – igaz, egyre csökkenő módon – a zsigereikben még mindig él a kuruc–labanc szembenállás, pedig az idő már lényegében 1867-ben meghaladta ezt. Szóval egyre mélyebbre kerültem az osztrák kultúrába. Ehhez hozzátett az is, hogy rengeteget jártam például a Burgtheaterbe, a Theater an der Wienbe, az Operába, a Józsefvárosi Színházba. Megszerettem a bécsi közeget, talán amiatt, hogy úgy kezdtem érezni, túl lehet lépni a budapesti viszonyokon. Bécsnek, bár évtizedek óta egy kis ország fővárosa, mérhetetlenül nagy a kulturális öröksége. Egy huszonéves számára pedig ennek az igazi át- és megélése sokat jelenthet.

És a Café Sperl, ahol Egon Schielének, Oskar Kokoschkának és Lehár Ferencnek is törzsasztala volt, mikor került a látóterébe?

Sok kávéházat ismerek és kedvelek Bécsben, de ez kezdettől szimpatikus volt a maga lerobbantságával, slamposságával, egyéni hangulatával. A Sperlben a legkülönbözőbb újságokat lehet olvasni, ez nagyon szimpatikus. Az élet megélésének módját kínálja.

Kávéházi alkatnak tartja magát?

Nem, de néha szeretek kávéházakba járni.

Kiveszőben van a kávéházi élet, amelyet a Bécs, Budapest, Hollywood című kötetében „afféle zárványként” említ?

Bizonyos értelemben igen. Kicsit a barokk szalonnak a demokratizált változata a kávéház, legalábbis az osztrák–magyar kultúrában, de persze máshol – különösen Párizsban, Londonban – is. Közösségi tér, ahol az ember látni akar, és magát is láttatni akarja. Egy kávéházban emberekkel lehet találkozni, meg lehet beszélni, hogy mi történt a világban. Ez egyébként egy romkocsmában is megvan, csak másképpen. Hozzá kell tenni, a Sperlhez hasonló bécsi kávéházak abban különböznek néhány budapesti kávéháztól – például a Centráltól és a New Yorktól –, hogy nem méregdrágák: nem csak azoknak a turistáknak vannak fenntartva, akik megcsodálnák a díszes, felújított berendezést. Pont azért, mert slampos és élettel teli, leginkább a bécsiek járnak oda. És mivel nem őskövületek, sok fiatal vendégük van.

Úgy látja, a barokk, amely a tel­jesség megragadására épül, tovább él Közép-Európában, mellesleg a hollywoodi film gyökereiben is tetten érhető. Miben látja leginkább a barokk „reneszánszát”, hogy enyhe képzavarral kérdezzek?

Azt gondolom, a barokk volt a nyugat-európai kultúrában az a stílus, amely utoljára megkísérelte a világ rendjét, a totalitás eszményét helyreállítani. Komplexen elmondani, miért vagyunk a világban, mi a szerepünk benne, és mindezt hogyan tudjuk formailag kifejezni. A barokk természetesen Olaszországban és Franciaországban is jelentős volt, de a színházi vonulata Bécsben egyre jelentősebb lett. Értem ez alatt azt, hogy a színpadon nagyon markánsan jelent meg itt a barokk – ebben persze az itáliai hatásnak is nagy szerepe van. Ez volt az a kultúra, amely talán utolsóként törekedett a totalitásra. Aztán fragmentálódott a kontinens. A lényeg az, hogy úgy látom, a barokk, leszállva a tömegkultúrába, valamiképpen Bécsben megmaradt. A legjobb bulvárdarabok, néhány jobb népszínmű és operett még a 19–20 század folyamán, a monarchia összeomlásáig képes volt kifejezni a barokkos életérzést. És ez másfajta gondolkodásmódot igényel, hiszen nem nemzeti gondolkodásmódról van szó.

 

Muszatics Péter
A Café Sperl. 1880-ban nyitották meg, törzsvendégei a közeli Theater an der Wien művészei és zenészei voltak, de Lehárnak is törzsasztala volt ott. (Fotó: Shutterstock)

Mennyiben?

Például egy cseh vagy magyar másként gondolkodott akkor is. Bizonyos időszakban a nemzeti színjátszás, a nemzeti dráma, a nemzeti opera megteremtése volt a cél számukra. A barokk nemzetek fölötti. A monarchia soknemzetiségű volt, 1918-ig a legnagyobb kiterjedésű ország volt Európában. Kellett néhány mű vagy műfaj, amit mindenki megért. Ekkor alakult ki a tömegkultúra. A hangsúlyosan nemzeti színművek mellett talán leginkább a bulvárdarab és operett volt az, ami a népszínművet kiszorítva a 19–20. század fordulóján a legmeghatározóbb műfaj lett a birodalomban. Ezek szinte csodát hajtottak végre: meg tudták érinteni Krakkótól Fiuméig, Innsbrucktól Lembergig a legkülönbözőbb nézőket. Lehár műve, A víg özvegy, amely a Bécs, Budapest, Hollywood fókuszában áll, fenomenális siker lett: tódultak rá a hierarchikusan tagolt társadalom különböző nemzetiségű nézői.  

Mennyire elfogadott ez a vélekedés a filmes diskurzusban?

Az, hogy Ausztriát meghatározza a barokk öröksége, közkeletű vélekedés. Claudio Magris, Milan Kundera, Konrád György és mások ezt már megfogalmazták. Részben ebből a barokk gyökerekből is eredő bécsi-budapesti tömegkultúrából született meg a hollywoodi film – ez gondolatmenetként újdonságnak számít. Nyilván érdemes elolvasni a könyvemet ahhoz, hogy ez a több oldalon kifejtett gondolatmenet világos legyen. Az ördög a részletekben van – és a könyvben.

Miért látja úgy, hogy a soknemzetiségű Közép-Európa öröksége meghatározóbb, mint a zsidó mentalitás a Hollywood alapjait lerakó európai filmpioníroknál?

Az An Empire of Their Own – How The Jews Invented Hollywood című szakkönyvre is hivatkozom a munkámban. Neal Gabler kötete remek és inspiratív munka, de úgy érzem, ezeknek az emigránsoknak nemcsak a zsidósága formálta a világképüket, hanem a bécsi-közép-európai tömegkultúra is, amelyet említettem. Emellett az emigránsok rengeteg mindent megéltek a 20. század első felében: az első világháborút, amely borzasztó kegyetlen volt az előző mintegy száz békeév után, a monarchia összeomlását, utána a forradalmakat, egy fasizálódó, jobbra tolódó Közép-Európát. Mindez mély élettapasztalathoz juttatta őket: volt, aki a magas művészetben, s volt, aki a legnépszerűbb művészeti ágban, a hollywoodi filmben fejezte ki ezt az élményanyagot.

Megelégedettséggel tölti el az a büszkeség, amely a hollywoodi magyarok – például a tolcsvai születésű, eredetileg Fried Vilmosnak hívott William Fox vagy éppen a ricsei születésű, falusi szatócssarj, Adolph Zukor filmmogulok, a Paramount Pictures és a 20th Century Fox alapítói – hazai származására vonatkozik?

Engem inkább az a bizonyos plusz érdekelt, ami előnyhöz juttatta az emigránsokat abban a nagy filmipari versenyben, amelyben ír, olasz, angol és egyéb nemzetiségű bevándorlók küzdöttek. Az első világháború éveiben és a megelőzőkben nagyon sok változás volt az amerikai filmben: ekkor alakult ki a sztárrendszer, formálódott a vágási struktúra, megfogalmazódott a rendező ma ismert szerepe, s tulajdonképpen azzal, hogy ezentúl például nem Bronxban és Floridában forgattak, maga Hollywood is megteremtődött. A változásokban nagy szerepe volt a közép-európaiaknak.  

Miért éppen ez a korszak foglalkoztatja?

Részben ez a korszak foglalkoztat, de nekem igazából az 1930-as, 40-es évek amerikai filmjei a kedvenceim. Az 1939-es évet több szempontból mérföldkőnek tartják: akkor készült el a Hatosfogat, az Óz, a csodák csodája, az Elfújta a szél is. A technikai eszközök már adottak voltak. Persze a Casablanca és az Aranypolgár, az 1941-es évben bemutatott filmklasszikus is az aranykor terméke, és még sorolhatnánk.  

Filmtörténész, de két éve esszéíróként is debütált: akkor jelent meg az Utazás Európa mélyére című kötete, idén az Orosz történetek került a könyvesboltokba. Minek tartja magát leginkább?

Mindig is a film és az irodalom érdekelt egyenlő mértékben. De ha megpróbálnak beskatulyázni, hol filmesnek, hol fesztiválszervezőnek, hol filmtörténésznek, általában hagyom. Valójában irodalommal és filmtörténettel foglalkozom.

 

Névjegy

Muszatics Péter 1976-ban, Keszthelyen született. A legnagyobb magyarországi filmfesztivál, a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál egyik főszervezője. Tanulmányait többek között a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a prágai FAMU-n végezte. Publikált a Vigilia, a Metropolis, a Forrás, és a Kommentár című folyóiratokban. Három könyve jelent meg: Utazás Európa mélyére (2016), Orosz történetek (2018), Bécs, Budapest, Hollywood (2018). 

A Bécs, Budapest, Hollywood kö­tetben nagy szerepet kap Erich von Stroheim osztrák-amerikai filmrendező és filmsztár, akit összeférhetetlensége mellett aprólékosan megrajzolt karakterei, finom rendezői módszerei tettek ismertté. Ugyancsak említi a magyar André de Toth nevét, aki 1939-ben, szinte egy év alatt öt sikeres filmet leforgatott Budapesten, majd emigrált, hogy változatos műfajú filmekből álló hollywoodi karriert építsen. Mi lehet annak a kiválasztódásnak az oka, amely lehetővé teszi, hogy egyes alkotók renoméja tovább éljen, másoké elhalványodjon?

Ezt sok tényező befolyásolja. Egye­bek mellett azért szervezzük a Bu­dapesti Klasszikus Film Mara­tont, hogy visszahozzuk az igazi, élő klasszikusokat a köztudatba. Tematikus válogatásokkal, retro­spek­tívekkel, előadásokkal, beszélgetésekkel, kísérőprogramokkal, változatos eszközökkel próbáljuk eljuttatni ezt a filmes örökséget a közönséghez. Érdekesen kell tálalni. Mindez nehéz feladat, ugyanakkor egyáltalán nem reménytelen, hiszen Olaszországban például az Il Cinema Ritrovato fesztiválon és a lyoni Lumiere-fesztiválon tömegek néznek némafilmeket, felújított régi filmeket, s egyre markánsabb a cannes-i, berlini és velencei filmfesztiválokon is a klasszikusok jelenléte. Folyamatosan meg kell újulni, hiszen a film története is folyamatos megújulási folyamat. Elég csak Tarantinót említeni, aki sokszor Godard előtt tiszteleg: tele vannak a filmjei Godard-utalásokkal, de a Külön banda (Bande à part) című film több jelenete nem csak a Ponyvaregényben tér vissza, még a produkciós cégét is erről a filmről nevezte el. Szabó István Szerelmesfilmje pedig megidézi Hemingwayt és Radnótit is.

Külföldi példákat hozott az imént. Komoly igény mutatkozik a klasszikus filmmaratonra Magyarországon is?

Ezt a programsorozatot a tavalyi évben első alkalommal szerveztük meg, és nagyon szép sikere volt. Nagyjából nyolcvanszázalékos kihasználtsággal vetítettünk, ez azt jelenti, hogy a háromnapos programon ötezer nézőnk volt.  

Idén szeptember 4. és 9. között tartják a Budapesti Klasszikus Film Maratont. Mivel készülnek a korszak szerelmeseinek?

Szabó Istvánnal kiemelten foglalkozunk. Felújított verziót vetítünk a Mephisto című Oscar-díjas alkotásából, ez káprázatos lesz. Műsorra tűzzük ebből a trilógiából a Redl ezredest is, a korábbi filmek közül az Apa, az Álmodozások kora és a Tűzoltó utca 25. című munkáit vetítjük. Katinka Faragó is ellátogat az eseményre, ő Bergman asszisztense, gyártásvezetője és a 70-es évektől a producere volt. Természetesen lesz egy közép-európai blokk, egyebek mellett Wes Anderson A Grand Budapest Hotel című 2014-es filmjének próbáljuk meg felfejteni a motívumrendszerét és közép-európai utalásait. Foglalkozunk Ernst Lubitschcsal is, aki Andersont is inspirálta, A Grand Budapest Hotel stábjával több filmjét megnézette. Levetítjük Lubitsch magyar színdarabok alapján készült filmjeit, így a Trouble in Paradise címűt, amely A becsületes megtaláló című László Aladár-darabból, a Saroküzlet címűt, amely az Illatszertár című László Miklós-darabból készült James Stewart főszereplésével, és a Ninocska című, Lengyel Menyhért filmovellájából, Greta Garbo főszereplésével forgatott remek vígjátékot is. Bemutatjuk a közönségnek A zendai fogoly című filmet, amely Ruritániában játszódik, és megpróbáljuk majd körbejárni, mi is az a Ruritánia, ez a titokzatos, képzeletbeli közép-európai ország.

Évek óta a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál egyik főszervezője, emellett az ottani CineClassics programsorozat kurátora. Megtérül az irdatlan nagy szervezőmunka?

A harmadik CineFesten kapcsolódtam be a munkába, tehát a szeptemberi fesztivál számomra a tizenkettedik lesz. Ez csapatmunka, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepköre. Minden évben a nulláról kell kezdeni az építkezést, de a befektetett munka többnyire megtérül. Legyen szó szakmai konferenciáról, egyedi vetítésekről, Juliette Binoche vagy Claudia Cardinale programjának megszervezéséről.

Most, hogy május legvégén két új kötete, az Orosz történetek és a Bécs, Budapest, Hollywood is megjelent, háromkötetes szerző lett. Hogyan ír?

Sokszor nehéz összeegyeztetni a munkámmal, mert akkor, ha az ember szervez, másfajta feladatot végez. Általában hónapoknak kell eltelniük, míg vissza tud rázódni az írás nyugalmat, magányt és aprólékos munkát igénylő világába. Ha olvasok, látok valamit, ahhoz, hogy újszerűen tudjak gondolkozni, időnek kell eltelnie. Ez olyasmi, mint a pálinka készítése, a gyümölcsszedés, az előkészítés, a lepárolás időigényes…

Az orosz kultúra is legalább annyira érdekli, mint az osztrák?

Jobban meg akartam érteni Közép-Európát, azt pedig nem lehet az orosz történelem és néplélek megértése nélkül. Először Kijevben voltam, aztán néhány hetet Oroszország különböző városaiban töltöttem. Ekkor alakult ki bennem az Orosz történetek című könyv szerkezete. Személyes és töredékes akartam lenni. A nagybetűs orosz történelemről már annyit írtak – én csak történeteket rakok egymás mellé, és közben mindig kételkedem.

Egyedül utazik?

Nem mindegy, hogy kivel, mennyire jó útitárssal utazik az ember. Barátokkal és barátnővel utazni nagyon jó, természetesen. De igazán elmélyedni egy helyen talán csak egyedül lehet.

Az írás révén új perspektívák nyílnak ön előtt. Vannak új úti célok is?

Úti és írói célok is. Nagyon szeretem az esszé műfaját, már a nevében is benne van, hogy ez egy személyes kísérlet, ami Michel de Montaigne nyomán egy-egy gondolat egyéni megragadását teszi lehetővé. A regény és az esszé ráadásul nem is állnak olyan távol egymástól, sőt, éppen két nagy 20. századi osztrák író, Robert Musil és Hermann Broch – idézem őket a Bécs, Budapest, Hollywood című könyvben – tett kísérletet a két műfaj egyedi összekapcsolására. Személyesség, töredékesség és egyfajta összegzés, ilyesmit szeretnék én is.

Mészáros Márton

Önnek ajánljuk