Egy nap háború – 1917

A Nagy Háború harmadik negyedében játszódó mozi történetének alapja a nagyapa családi elbeszélése, aki a brit hadsereg katonájaként Flandriában harcolt, és akit 1917 őszén – a fogalommá vált – Paschendaelnél brit katonák kimenekítéséért ki is tüntettek. A családtag flandriai élményei viszont csak nyersanyagként szolgáltak a végső filmhez, az unoka ezeket is felhasználva rukkolt elő saját elbeszélésével, amelynek egyedisége mellett remek eszközökkel mutatja meg a nyugati front és az egész kataklizma iszonyatának tetszőleges háborús hétköznapját.

A történet két fiatal katona közös kalandjáról szól, akiket lehetetlen küldetéssel bíznak meg. Feladatuk az, hogy az állásaikat odahagyó németek nyomában előre nyomuló MacKensie ezredest mihamarabb értesítsék arról, hogy az eredetitől 15 kilométerrel odébb kialakított új német arcvonal pusztán csapda. A brit felderítő repülőgépekkel készített felvételeken ugyanis tisztán látszik, hogy a masírozó két brit zászlóaljat valójában megerősített német erődítmények, új, gondosan kiépített német ágyúsorok és sorait rendezett, elszánt német alakulatok várják – sorsuk így a területnyereség helyett a szinte biztos halál. Mivel a visszavonuló németek elvágták a telefonvonalakat, a gyanútlan briteket csak küldöncök útján lehet értesíteni, akiknek ellenséges vonalakon átvágva kell a hírt eljuttatni a társaikhoz. Ha a küldetés nem sikerül, két zászlóalj 1600 katonája semmisülhet meg. A kétségbeesett akció sikerében a kiválasztott hírvivők egyike személyesen is érdekelt: a vesztébe masírozó zászlóaljak egyikében szolgál hadnagyként a bátyja is.
 

Az indulás nem tűr halasztást, az események tempója is villámgyorsan felpörög. A nézőt azonnal a filmvászonhoz szegezik – a lendület sodrása mellett – a háborús panoráma lebilincselő, sűrű látványelemei és filmes megoldásai. Nincs sok operatőri cikázás és a máskor tapasztalható gyakori kameramozgás. Ehelyett az operatőr (Roger Deakins) lebilincselő és idegtépően hosszú snittekkel és erőteljes nagy látószögekkel dolgozik. Ezek a megszakítás nélküli fázisképek a film kétségtelenül legjobb eszközei arra, hogy külső szemlélőkből jelenlévő szemtanúkká váljunk. A statisztaszerepbe került nézők így azután gyors léptekkel szegődhetnek a bakák nyomába, az azonosulást pedig még inkább segíti a háttér gazdagon felvonultatott korhű tárgyai és a háborús kulisszában játszódó elképzelt – de így is lehetett – jelenetei. A rendezői szándék lenyűgöző atmoszférát teremt: előbb láthatunk az állóháborúvá merevedett küzdelemben gondosan kiépített lövészárokrendszert – magasan felpakolt homokzsákokkal, vastag gallyakból „font” merevítő oldalfalakkal – és a harcok szüneteiből vett jellemző életképekel. A lövészárokban ott haladunk el a hátukat az oldalfalnak vető, vagy kucorgó, erőt gyűjtő, kimerült katonák mellett, „ütközünk” a harcok szüneteiben a sebesülteket hordókkal, a várakozást bóbiskolással és játékkal a nyugtalanságot pedig cigarettával elütő bakákkal. Ezt követően hőseink az utolsó biztonságos zónát is odahagyják, amikor a fedezékből kikapaszkodva elindulnak a senkiföldjén át a végső céljuk felé. Az idegőrlő, feszült atmoszféra megteremtésével roppant erősre sikeredett az elindulás filmes prezentálása. A rendező kompozíciójában a harcoló felek közötti mező a korábban lezajlott csaták és az intenzív tűzerő pusztításának tökéletesen korhű nyomait viselik. A felszabdalt terület nyirkos, szürke levegője, a sáros-agyagos – elpusztult katonákkal és állatokkal sűrűn tarkított – mocsaras föld, a vastag szögesdrótokkal beszőtt spanyolakadályok és tankcsapdák, a hatalmas gránáttölcsérek és az egész egykor bizonyára virágzó vidék kietlen, holdbéli világa elemi erővel idézik meg nemcsak a konkrét filmes helyszín, hanem az egész nyugati front nagyon is valóságos hírhedt összecsapásainak településeit: a Somme folyó csatáit, Verdunt, a nyugat-flandriai Yprest és a közeli Passchendaele-t, valamint Cambrai-t.

A jelenetek mellett a címválasztás is számos értelmezési lehetőséget rejt: 1917-re már senkiben sem maradt nyoma a háborús lelkesedésnek, ekkorra az összes résztvevő szembesült azzal, hogy minden korábbi háborútól eltérő küzdelemről van szó. Az egyéni hősiesség helyett mostanra gyilkos anyagháború zajlik, a klasszikus ostromok és csaták valósággal „meghaltak”, a kézitusák helyébe – noha ezek is bőven vannak még – egyre inkább az arctalan –, a halált messziről osztó nagykaliberű ágyúk léptek, az óriási, kiterjedt harcmezőkön pedig nemcsak az emberek töpörödtek össze és tűntek valósággal el, de az emberi élet maga is eljelentéktelenedett. A tömeghadseregek háborúja ez már a halál mindennapos tudatával és lehetőségével, ennek megfelelően a váltakozó kiégéssel és apátiával és a túlélés vágyának mégiscsak sürgető kényszerével.  

Kétségtelen előnye a filmnek, hogy a háború politikatörténeti és technikai megközelítése helyett az embert és a katona háborús életkörülményeinek a bemutatását helyezte a történet fókuszába. Ez aligha véletlen: a rendező szempontjai egybecsengenek az első világháborúval foglalkozó történeti kutatások legújabb és legérdekesebb hullámával: a harcokat vívó és elszenvedő, kiszolgáltatott katonákat érő legkülönbözőbb hatások értő tolmácsolásával. Viszont ennyi mindent összefogni és jó arány- és ütemérzékkel adagolni komoly kockázatot rejtett. De az, hogy a rendezői szándék mégsem volt eredménytelen jól jelezte, hogy a filmet 10 Oscar-díjra jelölték, amiből végül a legjobb hangkeverésért, a legjobb vizuális effektusokért és a legjobb operatőri munkáért járó elismerést be is zsebelte. Megítélésünk szerint is teljesen megérdemelten. Mert Mendes a maga telített, hosszú snittjeivel sikeresen idézi meg a nyugati front egyik rövid napját – olyanét amilyen az első világháború lehetett. Amilyen bizonyosan volt.

1917. Angol–amerikai háborús filmdráma, 119 perc, 2019. Rendezte, a film producere és a forgatókönyv társszerzője: Sam Mendes.