Férfiasan búcsúztak el egymástól

Petr Forman

Milos Forman prágai ikerfiai közül Petr Forman választotta a színészi pályát, öt perccel idősebb bátyjából filmes grafikus lett. Színházi vándortársulatukkal a nyolcvanas évek közepétől együtt járják a világot. 

Petr Forman bábszínész szakon végzett a prágai Színházművészeti Főiskolán, de édesanyja, a színésznő Věra Křesadlová karjaiban már egyéves korában megismerhette a reflektorok fényét. Jiří Menzel Bűntény a lányiskolában című filmjében láthatták őt először a nézők, aztán jött a legendás Homolka-sorozat, majd egy nagyobb kihagyás után, 1994ben, harmincévesen Jan Svěrák Akkumulátor 1 című rendezésében kapott főszerepet. Azóta Jan Hřebejk filmes csapatába is bekerült, legemlékezetesebb alakítását, a Bella Mia tehenészét Martin Duba megindító rendezésében kapta. Most egy cseh gördeszkásokról készült dokumentumfilmben látható, amelyben Oscardíjas édesapjáról is beszél. 

Milos Forman és a gördeszka. Hogy kerül a csizma az asztalra? 

Régi történet. Tizenkét évesek voltunk, amikor anyai nagyapám kíséretében 1976-ban először repültünk Los Angelesbe, hogy ott legyünk az Oscar-gálán. Apánk rendezése, a Száll a kakukk fészkére ugyanis bekerült az öt legjobb film közé. Emlékezetes kirándulás maradt ez mindhármunk számára. Nagyapám túl volt már a hatvanon, végigdolgozta az életét, de akkor ült először repülőn. Az országot is akkor hagyta el először, Prágából legfeljebb Pilzenbe vagy Karlovy Varyba utazott. Amerikai utunkról pontos naplót vezetett. Mindent feljegyzett. Hogy a szállodai szobájában milyen hatalmas volt a fürdőkád, hogy nem is engedte tele vízzel, hiszen az pocsékolás lett volna, hogy két órán át bámulta a hatalmas luxuskocsikat az utcán… mintha csak a Holdon járt volna, egyik ámulatból zuhant a másikba. Élt még vagy húsz évig, de haláláig ezt emlegette. Matěj és én szintén meseországnak láttuk Amerikát. De mi nem apánk filmjére, a Kakukkra voltunk kíváncsiak, hanem A cápára. Egymásba kapaszkodva, remegve néztük, micsoda ijesztő állkapcsa van egy ilyen óriási ragadozónak. Hogy apánk Oscardíjat nyert, annak egyetlen percig örültünk, az ajándékba kapott búvárszemüveget és a békatalpat le sem akartuk tenni. 

És most jön a gördeszka! 

A gálát követő vacsorán valaki azt kérdezte apánktól, hogy: „És vettél már nekik skateboardot?” Ő persze azt sem tudta, mi az. „Egy görbített deszkalap, kis kerekeken – magyarázta neki az illető –, ez most a divat, minden gyerek erre vágyik, ezzel közlekednek az utcán!” Apám egy percig sem töprengett. Azonnal megkért valakit, hogy menjen és vegyen nekünk. Az egyik sárga volt, a másik majdnem rózsaszín. Mint két műanyag hal. Tíz napot töltöttünk Amerikában, és ez lett számunkra a legnagyobb kincs. Prágában mi voltunk az első gördeszkások. 

Arra a napra is emlékszik, amikor Párizsban, 1968-ban egyedül maradtak az édesanyjukkal, mert „a papa szolgálati útra ment”? Egészen pontosan felült egy gépre, és Amerikába repült. Ott akarta folytatni, amit Prágában elkezdett. 

Mi akkor még nem tudtuk, hogy kint fog maradni. Pár nap után, amikor anyám úgy érezte, nincs értelme, hogy Párizsban maradjunk, hiszen franciául nem beszél, dolgozni nem mehet, kire hagyna bennünket, itthon pedig várták őt a Semafor Színházban, hazajöttünk. Apánkat itthon már disszidensként emlegették, és sokáig szóba sem jöhetett, hogy kiutazzunk hozzá. Az Oscar-gála miatt mehettünk ki hozzá először, akkor már nem tudták azt mondani, hogy nem adják meg a kiutazási engedélyt, hiszen az egész világsajtó erről cikkezett volna. Anyánkat viszont nem engedték ki velünk, mert attól tartottak, hogy akkor mi is kint maradunk. Ezért utazott velünk a nagyapánk. 

Róla is a legnagyobb tisztelettel beszél. 

Dolgos, becsületes ember volt. Miután hazajöttünk apánktól, csak Amerika hangját hallgatta a rádióban. Mindazt, amit kint megélt, azokkal tudta igazán megosztani, akik már jártak Nyugaton. Gyerekként szinte minden hétvégét nála töltöttük, vidéken. Ő tanított meg minket fát vágni, fűrészelni, szöget verni a falba. Igazi ezermester volt. 

Később aztán, tizennyolc-tizenkilenc éves koruktól fogva már egyedül utazgattak Connecticutbe, az édesapjukhoz. 

Sok időt akkor sem töltöttünk vele, mert ha forgatott, csak este volt otthon, és a vacsoránál találkoztunk. Az volt szép időszak, amikor az Amadeust forgatta itthon. Akkor töltöttük együtt a legtöbb időt. Az volt a legszebb apás korszakunk. Amikor a Larry Flyntet rendezte Memphisben, végig ott lehettünk volna a közelében. De abban az időben már mi is elfoglaltak voltunk. Úgy éltünk, mint a vándorcirkuszosok. Társulatunkkal jártuk Nyugat-Európát. Később aztán Dél-Amerikába is eljutottunk. A cirkusz, a kabaré és a bábszínház világát egyesítettük az előadásainkban, és ezt tesszük ma is. Abban, hogy ezt a pályát választottuk, szerepet játszott természetesen az is, hogy amikor gyerekként apánknál nyaraltunk, a számítógépes játékok és a képregények világában éltünk. Ez nagyon megmozgatta a fantáziánkat. Később a bohócok és az akrobaták mutatványai kezdtek érdekelni bennünket. Ennek is meglett aztán a hozadéka, amit beépítettünk a produkcióinkba. 

Milos Forman nemcsak a mozit, hanem a kártyát és a biliárdot is imádta. 

Ebben is, abban is ő volt köztünk a legjobb. De síelni és teniszezni is nagyon szeretett. Tizenhat éves korunkig mindkét sportágban legyőzött minket. Aztán fordult a kocka. Mi lettünk gyorsabbak. Nehezen viselte, ha veszített. 

Életre szóló tanácsokat kaptak tőle? 

Nem volt nagy tanácsadó. Egészen egyszerű észrevételei voltak, amelyek jól jöttek a mindennapokhoz. Oscar-díjas rendezőként is megmaradt normális embernek. A világsiker semmit nem változtatott rajta. Nagyvonalú ember volt, aki önzetlenül segített, ha kellett. Senkivel szemben nem fitogtatta művészi nagyságát. A legegyszerűbb emberre is úgy tekintett, mint egy Nobeldíjas kutatóra. 

Ötvennégy évesen, gondolom, már nincs gördeszkája. 

Nekem? Hogyne lenne?! Bárhova utazunk is Csehországban, viszem magammal. Nekem a sport nagyon fontos. Télen síelek, hódeszkázom, nyáron görkorcsolya, gördeszka, tavasztól őszig sziklamászás. 

Sérülések? 

Szerencsére ritkán. A legemlékezetesebb balesetünk kamaszkorunkban történt. Tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, amikor Matějjel, a fivéremmel mindketten csúnyán kificamítottuk a bokánkat. Anyánk jól elnáspángolt bennünket. Épp akkortájt intézte ugyanis a kiutazási engedélyünket Amerikába. Már megvoltak a repülőjegyek. Két hónapig futkosott, intézkedett szegény, miközben mi deszkáztunk és görkoriztunk. Elsőként Matěj bokája ficamodott ki. A haverjaink cipelték haza. Amikor anyám meglátta, hogy nem bír lábra állni, akkora patáliát csapott, hogy a srácok azonnal elhúztak. Visszajöttek gyorsan hozzám, és folytattuk. Három órával később már én is mozdulatlanul feküdtem a földön. 

Gyakran megtörtént, hogy mindegyiküket ugyanaz a baj érte? 

Vagy pár óra, vagy pár nap leforgása alatt! Ikrek esetében ez így szokott lenni. A barátaink engem is hazacipeltek. De velem már nem jöttek be. Letettek az ajtó előtt, és elszeleltek, nehogy az anyám nekik is lekeverjen egy-egy pofont. Három nap alatt kellett összeszedni magunkat, mert akkor repültünk. 

Mivel anyai szárnyak alatt nőttek fel, onnan jött a szigor? 

Nem volt ő szigorú egyáltalán. Teljes szabadságot kaptunk tőle, amivel nem éltünk vissza soha. 

A kényeztetést Amerikában, az édesapjuknál élték meg? 

Nem voltunk elkényeztetett gyerekek. Még csak azok közé sem tartoztunk, akik rendszeresen ajándékokat kaptak Nyugatról. Apánk sem ebben a formában akart kárpótolni bennünket a távollétéért. Néha elintézett valami fontosat, amivel mindkettőnknek nagy örömet szerzett. Postai úton például havonta eljuttatott hozzánk egy katalógust, amelyből választhattunk három hanglemezt, amelyek aztán két hónap múlva meg is jöttek. Igaz, a küldemény láthatóan fel volt bontva, majd újra visszaragasztva, a lemezek pedig jól össze voltak fogdosva, többször lejátszva, de amit rendeltünk, az mindig megérkezett. Így hallgathattuk itthon a Sex Pistols és a The Clash felvételeit, és akkor, tizennyolc éves korunkban ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy punkzenekart alapítsunk. 

A Forman-filmekben is fontos szerepet kapott a zene. Elég, ha csak az Amadeusra és a Ragtimera gondolunk. 

Apám rajongott Mozart muzsikájáért, de ha zenét hallgatott, akkor Jacques Brelt, Edith Piafot vagy Elvis Presleyt. Szerette a Beatles és a Rolling Stones dalait is. Mick Jaggerrel alá is íratta nekünk az egyik lemezét. 

A nála töltött időben volt közös házimozizás? Amikor együtt nézték meg valamelyik filmjét, majd jól kielemezték? 

Csak akkor, ha mi kértük. Magától soha nem jutott eszébe, hogy valamelyik rendezését levetítse. Nem kényszerített ránk semmit. Ha közösen ültünk a képernyő elé, akkor hokit néztünk. A New York Rangers csapatának drukkolt, egyetlen mérkőzésüket sem hagyta ki. De a többiek játéka is érdekelte, ha cseh játékos volt a csapatban. Aztán jöhetett a vacsora, a kártyaparti, a behűtött pilzeni, és ha megkértük, hogy meséljen, akkor képes volt hajnalig megállás nélkül mesélni. 

Nyolcvanötödik születésnapjára az édesanyjukat is meghívta, akitől papíron csak akkor vált el, amikor már tudta, hogy feleségül veszi Martina Zbořilovát. Hogyan zajlott le annyi év után kettőjük nagy találkozása? 

Anyám sokáig töprengett, mit tegyen. Nagy nehezen aztán mégis úgy döntött, hogy velem tart Connecticutbe. Előtte öt napot New Yorkban töltöttünk, ahol már mindketten azon izgultunk, mi lesz majd apánknál, hiszen sok-sok év után találkoztak újra. Kár volt izgulni. Azt a három napot mindannyian csodásan éltük meg. Apánk kedélyesen szivarozgatott, és láthatóan élvezte anyám történeteit. Ő mindig ilyen volt. A legkiélezettebb helyzeteket is mesterien megoldotta. 

Tavaly áprilisban, élete utolsó napjaiban ott tudtak lenni mellette? 

Váratlanul ért bennünket apánk halála. Természetesen tudtuk, hogy beteg, de 2017 szilveszterén, amikor nála voltunk, nem sejtettük, hogy utoljára látjuk őt. Ugyanúgy búcsúzott tőlünk, mint máskor. Könnyek nélkül, vállveregetéssel. Semmi olyat nem olvastunk le az arcáról, hogy rettegve utaztunk volna el tőle. Bár egyre kevesebbet beszélt, és leromlott a látása, erősnek láttuk. Áprilisra terveztük a következő utat. Amikor Martina jelezte, hogy nagy a baj, azonnal intézkedtünk, de mire odaértünk, meghalt. Pár nappal ezelőtt emlegettük őt Matějjel. Érdekes megállapításra jutottunk: már mindketten a magunk útját járjuk, de még mindig az az érzésünk, apánk vállába kapaszkodunk. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?