Fényt hozott, nemes eleganciával

Csendben, halkan ment el…Kleb Attila felvételeDe Várkonyi Zoltán akkor már lángoló fejjel azt üvöltötte: „Iván! Már megint késel! Hogy képzeled?! Le fogom vonni a gázsidból!”

Darvas Iván két héttel a 82. születésnapja előtt, hosszú betegeskedés után társulatot váltott. Anélkül, hogy nagydobra verte volna, halkan azok csapatába állt, akik megelőzték őt az átszerződésben. Földi életében a Nemzet Színésze volt. Az egyetemes magyar színjátszás egyik legjelesebb alakja. A magyar film egyik legnépszerűbb arca. A varázsos Liliomfi. A Szerelem börtönviselt Jánosa. Az Egy hét Pesten és Budán régi szerelmében megmártózó Ivánja. Három film Makk Károllyal, és még jó néhány másokkal. A Budapesti tavasz, a Bakaruhában, A tizedes meg a többiek, a Hideg napok. És a színház, amelyről Lábjegyzetek című könyvében azt írta: „A színház az ember legméltóbb teremtménye… Lehet élni nélküle, mint ahogy méltóság nélkül is. Kérdés, érdemes-e?”

Nem érdemes. Ezt ő is tudta. Életét tartással, méltósággal élte, játékával a gyarló, szeretni való embert éltette. „Egy Losonc melletti kis falucskában, Bején láttam meg a napvilágot – írja 2001-es memoárkötetében –, de semmilyen emléket nem őrzök a falucskáról. Mire eszmélni kezdtem, már az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaság fővárosában, a gyönyörűséges Prágában éltünk. Apámat a Prágai Magyar Hírlap alkalmazta szerkesztőnek.”

Oroszul édesanyjától tanult meg, németül az iskolában, csehül a játszótéren. Soknemzetiségű ember volt tehát. A leginkább mégis magyar. Egészen pontosan: magában oroszul számoló, de magyarul gondolkodó européer. 2000 nyarán együtt jártuk be gyerekkora prágai helyszíneit. Ha nosztalgiázni volt kedve, mindig Prágába utazott, ott érezte igazán jól magát. Dejvicében, Smíchovban, a Kampán, a Kisoldalon, a Národní třídán. Azokban az utcákban, azokon a tereken, ahol kisiskolásként a legtöbbször megfordult. Ahol egykor kalandok tucatját élte meg. Zegzugos utcákba, régi udvarokba, ódon kapualjakba vitt el, sorra mutatta meg azokat a helyeket, amelyek szépérzékét, ízlését, egész életszemléletét formálták. Napokon át hallgathattam élete kisebb-nagyobb történeteit. Hogy egykor tolmácsként alkalmazták, méghozzá egy szovjet alakulatnál. Mesélt azokról az éveiről, amikor börtönben ült, mert részt vett az ’56-os forradalomban, de szóba jöttek köztünk azok az esztendők is, amikor fröccsöntő segédmunkásként dolgozott, sőt azok is, amikor országgyűlési képviselő volt. Popriscsinről, Gogol őrültjéről is beszéltünk, akit a Pesti Színház falai között csaknem ötszázszor formált meg, Antoniusról, Krúdy Rezeda Kázmérjáról, az Equus pszichiáteréről, Süskind nagybőgőséről, de főleg arról, amit a legfontosabbnak tartott az életében: a belső szabadságról, az emberi tartásról, morálról. „Játszani mindig csak akkor és annyit játszottam, amikor akartam és amennyi jólesett” – mondta. Élete utolsó tíz-tizenöt évében nem is nagyon lépett színpadra. Filmszerepeit is erősen megválogatta. Salierit játszotta Szolnokon Shaffer Amadeusában. Ez volt az utolsó színpadi választása. Betegsége miatt abban sem láthatták annyian, mint amennyien látni szerették volna. Művészi feladata így is maradt, méghozzá kellemes. Premieres „direktora”, Kárpáti Tamás rendszeresen foglalkoztatta. Külön rovatot biztosított számára nívós magazinjában. Válogatott idézetekhez válogatott arcokat rajzoltatott vele. Karikatúrákat. Magyar kollégákról, külföldi pályatársairól és az egyetemes művészet nagyjairól. Legutóbb Törőcsik Mariról, Harkányi Endréről, Zenthe Ferencről, Takács Katiról, Parti Nagy Lajosról, Leonardo da Vinciről, Josephine Bakerről és Ella Fitzgeraldról. A művész, aki szavakkal is remekül rajzolt, ceruzával a papíron is meg tudta mutatni a lényeget.

Két-két és fél évvel ezelőtt, egy nyári délutánon Kárpáti Tamás és párja, Judit vendégei voltunk. Darvas Iván és felesége, az akkor Budapesten dolgozó Jiří Menzel és én. Ültünk a teraszon egy festői kert fölött valahol Budán, a magyar színész és a cseh rendező szakmai kérdéseket feszegetett. Nem nekik, a többieknek fordítottam. Darvas Iván csehül társalgott szeretett Jirkájával. Szépen, átgondoltam, egyetlen nyelvtani hiba nélkül fűzte mondattá a szavakat. Pedig élőben, napi szinten hosszú évek óta nem gyakorolta már a nyelvet, inkább csak alkalomadtán, ha kezébe került egy eltévedt cseh napilap. Jiří Menzel nem győzött álmélkodni, Darvas Iván úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy meg tudta őrizni gyerekként magába szívott tudását. Én akkor csodálkoztam el, amikor kettőjük közül valaki Tarantino filmjeit hozta szóba. Darvas Iván rögtön az elején bevallotta: szereti, mert szórakoztatónak találja az amerikai mozi fenegyerekét, Menzel egyetlen pillanatig sem leplezte: őt bizony egyáltalán nem izgatja, sőt még káros hatást is lát a filmjeiben a fiatalokra nézve. Érvek és ellenérvek ütköztek, megállapítások pro és kontra. Darvas védte az „őrült fickót”, Menzel finom iróniával támadta. Mi, négyen az alkalmi közönség elképesztő szellemi párbaj részesei lehettünk, melynek végén – a legnagyobb meglepetésemre – Darvas Iván győzött. Jiří Menzel ugyanis – magyar kollégája ragyogó észrevételei hallatán – megadta magát. „Felcsigáztál – mondta Darvas Ivánnak. – Ha valóban annyi humánum rejtőzik a filmjeiben, akkor én félreismertem, s megalapozatlan a róla alkotott véleményem. De majd újranézem a filmjeit, és magamat is felülbírálom.”

Hát, ennyit egy nagy színész ugyancsak jeles rendezőkollégájára gyakorolt hatásáról!

Ezután már csak a Micimackó Fülese következett abban a Nagy Könyv-sorozatban, amely a Magyar Televízióban készült az ő, illetve Törőcsik Mari, Máthé Erzsi, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Tordy Géza és a többiek közreműködésével. Ez volt Darvas Iván utolsó szerepe. Vasárnap végérvényesen elköszönt. Csendben, halkan ment el, úgy, ahogy az életét élte.

Nagy komédiás volt, a legnagyobbak egyike, de emberként sem volt kisebb soha, semmilyen helyzetben. Még a legembertelenebb körülmények között sem.

Ég Önnel, Darvas Iván! Nashledanou! Ha igaz, amiben hinni tudott, még látjuk új szerepben.