Félúton hús és árny között

A Vőlegény (Manases István) és a Menyasszony (Holocsy Krisztina)Dömötör Ede felvételeA komáromi Jókai Színházban Görög László puritánság és eklektika között hezitálva meg akart felelni a szöveg stilizációs igényeinek is, de nem akarta szem elől téveszteni az embert sem. Görög olvasatában szinte monodrámának indul az előadás. Németh Ica, mint Ősanya, egyszerre van jelen a színpadon tömör kőtömbként és megzabolázhatatlan lávafolyamként. Lenyűgöző beszédmódjának tagolatlansága, szavainak összegabalyodása, mondatainak meg-megzökkenése, ahogy torlódnak a hangok, s az ősi, messzi zörejekből, hörgésekből egyszerre értelmes szavak bukkannak elő. Gyönyörű, ahogy árnyak kúsznak be az asszony magányába, és a Vőlegény (Manases István) csak egy kézként van jelen. Az Anya mindent kitöltő egésze és a többi alak részletekre kárhoztatása erős koncepciót ígér, de aztán sem képben, sem akusztikusan, sem mozgásban nem teljesül be a kezdeti pillanatok szép ígérete. Manases István fakó hangon, erőtlenül beszél, rövid mondatai nem kopognak, de nem válik erőteljessé és olvashatóvá egy olyan elképzelés sem, miszerint a férfiasság kikényszerített szerep, s ő titokban megmaradt gyenge, befolyásolható gyereknek.

A stilizált jelenlétekben, például a favágók kopogós-csoszogós botos táncában a megszólalások mintha teljesen leválnának a mozgásról, sem ritmusban, sem feszültségben nincs kapcsolat test és beszéd között, s ez arról árulkodik, hogy csak formai megoldásról van szó. Az Anyós (Bandor Éva), a feleség (Holocsy Katalin) és Leonardo (Ollé Erik) jelenetében, feszesen, nagy elhazudott tragédiákat sejtetve kattognak a mondatok. Bandor mer kevésnek lenni, s ezáltal többnek látszani, Ollé Erik remekül van jelen egész testével és árulja el sebzettségét megvető hangsúlyaival, Holocsy Katalin szavai megtelnek élettel, de kevesebb szenvedés megrázóbb lenne.

Görög László érzi, hogy Lorcát nem is a szavak, de a ritmus, az érzelmek zenéje, az ösztönök szavakkal alig felvillantható ereje és zavartsága érdekli, a test vergődése. Az első rész főként a beszédre hagyatkozik, de Németh Ica sártenger-szóhordaléka nem ellenpontozódik más, hasonlóan erőteljes és sajátos beszédmódokkal. A térkezelés is suta, hiszen a kezdőképek feszessége, az árnyalakokból előkavargó, vagy -robbanó szereplők jelenléte a jelenetek során csak hígul. Keveredik a kószáló civil színészi jelenlét a tömörség parancsával. A rendező nem elég puritán, de csapongónak sem elég merész. A féktelen élet szaga és a komor, levegőtlen, jelekbe zárt világ egyaránt bátortalan vázlat csupán. A folklór közhely szinten van jelen a tapsolós, lábdobolós koreográfiákban, a körbejárós, kezekkel rajzolós érzelmet szájbarágó víziókban.

Szenvedélyek helyett a szenvedélyek illusztrációi jelennek meg a színpadon. A rendezés legnagyobb hiányossága, hogy a kulcsjelenetek rendre megoldatlanok maradnak. A lányszöktetés után az Anya szívének és becsületének parancsa között kínlódik, sikoltja a Vőlegénynek: Ne menj!, de löki is a férfit: Muszáj! Németh Ica szuggesztíven hangban megtesz mindent, de a fiú csak kioldalog a színpadról. Annál is érthetetlenebb ez a figyelmetlenség, hiszen Görög az asszony szemszögéből láttatja a történéseket, a fiút szülő nő örök dilemmáját látja a legfontosabbnak, a szív és a becsület mediterrán egymásra acsargásának gyötrelmes himnuszaként exponálja a történetet. A fiú elengedésének pillanata a fókuszpont, a homokóra nyakszűkülete, ahová peregnek a sors homokszemei, s ahonnan kiperegnek a végzet elmállott maradékai. Az elfojtott szenvedély, a „sem veled, sem nélküled” gyötrelme mind-mind végigkísérik Leonardo és a Menyasszony (Holocsy Krisztina) találkozásait. Érthetetlen, hogy koreográfusi segédlet nélkül a nagy erdei kettősből miért próbált a rendező táncjátékot teremteni, miért nem a színészek és saját maga valódi „prózai” potenciálját használta ki. A mozgássorok, melyre a kínokban izzó szerelmespárt kárhoztatta, halvány és ezerszer látott elemekből áll, melyek nem alkalmasak valódi szenvedélyek megélésére, csak imitáció lehet a végeredmény. Színészileg felemelő Németh Ica és Holocsy Krisztina végső, mindenek utáni dialógusa, de itt is kiaknázatlan a valódi érzelmi háttér. Az Anya és a Menyasszony tulajdonképpen egymásra találnak ebben a jelenetben, vérben született anya-lány viszonnyá válik a szenvedés, a gyűlölet, hiszen a Menyasszony az, akinek női tudását tovább adhatná az asszony, s az Anya az, aki igazán meg tudná érteni a Menyasszonyt. Holocsy Krisztina lenyűgözően és zavarbaejtően nőies. Nem játszik rá, és képes a Németh Ica-féle „Anya” archetípus mellé nagyon hangsúlyosan odatenni a „Nő” archetípusát.

A rendezés vitathatatlan érdeme, hogy minden figurának a nem szerethető vonásait is felerősíti. Akarnokságuk, gyengeségük görcsös palástolása, szinte metafizikus önzésük mind-mind remek színészlehetőség. A kisebb szerepeknél viszont nem sikerül átlépni a közhely árnyékát. Táncpózok helyett testtartások, sokszor látott mozdulatok helyett képekbe komponált helyzetek zsigeribb színházzá válhattak volna. Szoták Andrea mint Halál kísérletezik akusztikus stilizációval, de egyedül maradva légüres térben hangzanak el különös hangsúlyai, s hiába ígéretes Szoták bátor kísérletező hajlama, az csak újabb közhely, hogy Halálként „túlvilági bagzásra” invitálja a Vőlegényt. A kitartott pillanatok, a sorsfordító csomópontok „elslendriánkodásának” bosszantó alkalma például Szoták Andrea fehér árnyból fekete halállá változása is. A kosztüm tudja az átváltozást, csak nincsen hely és pillanat találva, hogy valóban színházi varázslat tanúja lehessen a néző, nem áll meg az idő most sem. A kosztümök és a díszlet (Nemes-Takách Klára) a lehetőségekhez mérten rafinált megoldásokat kínálnak, alapjában véve jól élnek a fekete-fehér alap-kiindulóponttal. Nem követhető viszont az előadás szerkezete, hiszen hiába az Anya a kiindulópont, bizonyos jelenetekben kényszerűen elfeledkezik róla a rendező, hiába van szimbolikus szereplőként a Halál mellett a Hold (Szarka Tamás) is, ha kapcsolatuk formális, és a Hold látványban és zenében is inkább önálló betétként működik. Szarka Tamás jelenléte steril marad, főleg improvizáció jellegű kompozícióiban az előadás lehetséges zaklatott, kusza hangulata felvillan, de kiaknázatlan marad. Az egész előadásra jellemző a szenvedélyek lekerekítettsége, a karcosságtól való félelem. A tüskék hegye tompa, a veszély túl kultivált, egy ballada árnya a játék.