Feltámadt legenda

VOJTEK KATALIN

Pontosabban Mercuryról, de csak közvetve. A Mário Radačovský koreográfus-rendező, Peter Pavlac librettista és Laco Lučenič zenei mindenes által jegyzett produkció nem indít mélylélektaninak szánt búvárexpedíciót a Queen egykori frontemberének lelkivilágába, nem kívánja bölcsőtől a sírig bemutatni az életét, nem hagyja kétségek között a nézőt holmi művészkedően komplikált, az értelmezéshez kevés fogódzót nyújtó mesével. Egyszerű és közérthető, már csak azért is, mivel maga a sztori kissé ismerős, fő elemeivel ilyen-olyan formában már találkozhattunk valahol. De létezik egyáltalán valami, ami nem tűnik ismerősnek ebben az információközpontú világban? Aligha.

A cselekmény egy válogatás körül bonyolódik, Freddie Mercury szerepére keresnek táncost egy készülő tévéprodukció számára. A zenei rendező, aki gitáros, hangszerelő, zeneszerző, lemezlovas, táncosverbuváló is egy szermélyben (Laco Lučenič), az üres teremben a jelentkezőket várja, amikor elegáns kosztümben, kalapban megjelenik egy ázsiai lány (a Fülöp-szigeteki Alexa Capareda nyújtotta az est egyik legjobb alakítását), és frenetikus táncba kezd. Sajnos, nem őfelsége, a királynő szerepére keresünk valakit, táncosnőkre nincs szükségünk – hárítja el a zenész a kislányt, aki később mindenütt jelenlevő és folyton táncoló takarítónőként bukkan fel, hogy végül ő is a csapat egyenrangú tagjává váljon. Hét fiú jelentkezik, de a zenész nem képes közülük választani, mert mindegyik jó, és mindegyik másként. Hogy még nehezebb legyen a dolga, hat lány is lehetőségért könyörög, és ők is remekül táncolnak. A rendező és a semmihez sem értő, nagyképű menedzser tilalma ellenére (mindketten végig láthatatlanok, csak a hangjuk hallható) a zenész az összes fiút és lányt megtartja, mindegyikük számára talál feladatot. Együtt építik fel a műsort, amely végül elnyeri a tévések tetszését, adásba sorolják. Zárókép: a közös munka során csapattá kovácsolódott fiatalok vállukra emelik királyi palástos, koronás társukat és partnernőjét, a kis ázsiai lányt, így ünneplik győzelmüket.

Nem valami világraszóló sztori, de a célnak tökéletesen megfelel. A cél: megtáncoltatni az összes táncost, a lehető legtöbbet mutatni belőlük. Az egymás után következő hét szóló, hét pas de deux és hét pas de trois akár unalmas is lehetne, ha Radačovský nem hagyná szabadon lélegezni a táncosait. De mivel hagyja, az egyéni adottságaikat, karakterüket is érvényre juttató számok nem válnak unalmassá. Közben ez-az felvillan a híres énekes életéből, lényéből is: anyjához fűződő ambivalens kapcsolata, szerelmei, halálfélelme, magányossága, vívódásai.

Nagyon lelkes csapat a Mário Radačovský vezette együttes, hivatalos nevén az Új Színpad Színház Táncegyüttese. Csupa fiatal, bizonyítani vágyó táncos, akik teljes erőbedobással, szívvel-lélekkel valósítják meg a koreográfus elképzeléseit. A színpadkép a lehető legegyszerűbb (díszlet: Marek Hollý, fényeffektusok: Alex Zelina), ami nagyon is rendjén való, kisméretű színpadhoz az eszköztelenség illik a legjobban.

Aki szívesen elnosztalgiázik a Queen ma is ellenállhatatlan muzsikáján, és szereti a neoklasszikus balettet breakkel, electric boogie-val ötvöző táncstílust, biztosan jól fog szórakozni az Új Színpad előadásán.