FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Letűnt Libeň V. / Az örök záróra

Sophie rideg tényszerűséggel szemrevételezi a listám. „Az U Hausmanů, meg az U Vaništů az ugyanaz, ez sincs már meg”, oda is keresztet rajzol. – Azaz, amelyiket akkor mutattam, amikor Hrabal lebontott házát mentük… hát, végül is megnézni. Annak a betonkeretnek a sarka maradt csak belőle, az volt a terasza valaha. Na Růžku, U Ječmenů szintén nincs, az U Pudilů meg egy és ugyanaz, mint az I Kroftů meg az U Libuše. Az sincs meg.” Egyre lehangolóbb Sophinak ez az tárgyilagos magatartása, a párizsi nők mind ilyenek, aztán amikor felháborodnak, a fene sem érti, hogy min is. Amikor finoman a kegyelet, sőt, a részvétteljes megindultság hiányát viccelődve a szemére olvasom, vállat von.

Mit csináljak, sírjak a letűnt világ felett? Én is csináltam egy ilyen listát. A kocsmákról. A legtöbb név a Vita Nuovából meg a Trilógia másik két darabjából, meg a Gyöngéd barbárból származik, nemigaz? Bizony, lehetne egy kocsma-guide-ot csinálni Libeňhez, térképpel, útvonallal, mondjuk a híres Nagy Szlalom sörkeresztútját lejárni, de akár szótárcikkszerűen is lehetnének a letűnt, vagy még létező kocsmák, alattuk hosszú idézetpasszusok a szerző műveiből.

Igazad van – felelek kisvártatva. Így elmondva tényleg banálisnak hangzik, de szép, be kell ismerni. Persze – bólogat csücsörítve –, de felesleges. Kelet-Európában megtanul inni az ember, pedig előtte is azt hitte, hogy tud. A párizsi lányok normál esetben nem szeretik a sört, de talán csak mert nem tudják mi a nefiltrovanej ležák, kacsint, kortyol. Pozsonyban egyfolytában a slivovicát nyomtuk, persze, hol van az már – mondja elmerengve, s látom a rúzsa nyomát a sörhabos pohárperem túlfelén. A háttérben zümmögő tévében a hírek mennek, a vendégek, mind érett korú férfiak, csak a magukét mondják, hiába mosolyog botjára támaszkodva Zeman kópésan a képernyőn.

Szóval keleten mindenki alkoholista – összegzem csipkelődve. Mert a lét elviselhetetlen, a gyönyörűsége pedig ott maradt a Luxembourg-kert kerítése meg a Belleville tetőterei közt. To si ze mě děláš legraci kámo, já tě přehlédl! Ať žije pivo! – mondja teátrálisan Sophie édes akcentussal, majd belenyúl a poharába, ujjbegyeibe gyűjtve a sört elkezdi az arcára kenni. Gyerünk, csináld utánam. Én körbetekintek, férfiak dumálnak, Zeman sem mosolyog már, s kenni kezdem a sörhabot a képembe, egymást lovalljuk bele a sörfürdőbe, borostámba balzsamozom a nefiltrovanejt, Sophienak lefolyik a szemfestéke, csíkja olajozza a szőke sört. A pincérnő két korsót tesz elénk váratlanul – nem rendeltünk. Todle vám posílaj’ vodtud ti pánové. Az egyik asztaltársaságnál korsóikat emelgetik felénk mosolyogva: For Hrabal, cheers!

A papírfecnim felitta a lefolyó sört, elmosódik az írás rajta. Sophie, aki eddig szétfolyt sminkjét szedte le, piperetáskájából valami csudaelixírt vesz ki, egy fekete csöppet ejt a sörben úszó papírdarabra, s azt lassan elsötétíti a csöppenésből terjedő gomolygó füst. Felejtsd el. Nekem is eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem a hrabali kocsma-guide-ot kell megírnom, hanem a disszertációmat. Meg azt már úgyis megírta valaki. A kocsmák legtöbbje amúgy sincs már meg, az U Kroftů helyén ma patika van, máshol más. De a berendezést mindenhol lecserélték, érted, egyik sem az, ami volt. Nem is csoda, egy kocsma nem múzeum. Kivéve Párizsban, lásd a Deux Magots, vagy a Le Procope esetét, satöbbi. A kocsma az élet, az pedig véges, egyszer csak eljön az örök záróra.

Amúgy is mire mennénk azzal, ha megvolna minden ugyanúgy, hiszen nincs már ott a csapszékben sem Vlaštovková paní výčepní és alighanem pan Vaništa és Krofta is rég a Vysočany temetőben pihennek, vagy az örök kocsmában csapolják a sört. Ahol most ülünk, az U Rokytky volt valaha az U Lišků, de Róka úr már nincs itt. Egyébként pedig elhibázott a gondolat, az egész koncept szétjön, mint egy megviselt cipzár. Mert Róka úr, ha volt is, sosem létezhetett, hiszen irodalmi alak. Fikció, amely összeegyeztethetetlen a valósággal, de nem működhet egyik a másik nélkül, akár a cipzár két fele.

Igen, bólogatok, a letűnt Libeň akkor is visszahozhatatlan lenne, ha magával Hraballal járnánk be a Nagy Szlalomot. Szóval téged csak a lényeg érdekel. A tiszta fikció. Cukkolom Sophie-t, veszi a lapot. Az olvasás öröme! Meg a söré. Csak a disszertációm írhatná meg valaki. Je ne parle pas la langue étrangére. Ou je suis un étranger dans la langue – tárom szét a kezem drámaian. Pas le probléme – vonja meg a vállát.

Aztán int a csaposnak, és távolról mutogatva rendel még egy kört, s a távoli asztaltársaságnak szintén. Ez vajon párizsi manír, vagy keleti sikk?

Egyébként egyetlen kocsma van, ahol nem változott a berendezés. Az volt a végső állomás, ha Bohumil hazakísérte Vladimírt, amikor az már Žižkovon lakott. Az alagút mellett, az U Slovanské Lípy. Megdöbbenek: Ne hülyéskedj! Oda járok ebédelni, a közelben lakom.