FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Letűnt Libeň II. / Lebontás

Vítkov meredek oldalába vágott útjáról a villamos Libeň irányába akár a biliárdgolyó csúszik ki a bekötőutakat és vasúti síneket maga alatt tudó völgyhídra. Ekkor jut eszembe, hogy sosem jártam itt nyáron, és sosem jó időben. Tél végén járunk, a felhők mosogatórongyként terülnek a város és fejünk tetejére, a domboldalak árnyékában olvad a maradék hó, mintha az is az egykori periféria maradványa lenne, akár a régről árván maradt veterán épületek, amik a lebontást várják. Összefagyott hógolyóként áll a libeňi gázfinomító (plynojem) hatalmas gömbje a szembeni domboldalon. Mintha örökre odafagyott volna, talán a felhők fölüli örök hómezőkről pottyant ide egy angyalhógolyózás elvétett dobása. Ami ott örök, itt már csak átmeneti locspocs – gondolom, miközben leszállok a Palmovkán. Sophie és Adam már várnak rám a Sörszanatóriumban – megígértem, hogy visszatérek ide. 

A hídról kezdenek beszélni, amelyet nemes egyszerűséggel csak Libeňský mostnak hívnak, mely bár a kubista építészet (Prágában igazi gyöngyszemeket találunk!) egyedülálló példája, már évek óta balesetveszélyes, csak a villamos jár át rajta csigalassúsággal. Le akarják rombolni. Adam társulása igyekszik megmenteni, bár titokban tudjuk, nem sokat tehetnek. A második sörnél már egyre inkább kezdek elveszni szavaik közt. Franciára váltanak, s hála Adam akcentusának és Sophie türelmének, problémamentesen tudom követni őket, legalábbis a pohár aljáig. Adam egyre jobban belelovallja magát, s jönnek a vesszőparipák, a hely, ahol ülünk, a gettó, a régi gyárak, a developerek, a Na Vartě kiskastélya, a sörgyár, a vasúti sínek, satöbbi, egy egész rombolás-katalógust rakhatunk ki belőle. Exemplumok, amelyek az emlékezet fontossága mellett érvelnek. Sophie azonban gyakorlatias belátásra akarja bírni őt: ami funkcióját vesztette, le kell bontani. Dans ce monde matériel, il n›y a rien d›éternel – mondja Sophie lezárandó. Tu parles comme un prêcheur – próbálom oldani a szitut. Ou comme d´un staliniste – teszi fel a pontot Adam.

Harmadik korsónál angolra váltva Hrabalra terelem a szót. Tíz perccel később Sophie már a Moje Libeň című visszaemlékezéséből olvas fel édes akcentussal, melyet gyorsfordítok. „Vladimír volt az, aki megtanított arra, hogy ne sajnáljam mindazt, amit épp lebontanak, ami épp eltűnik, sőt, Vladimír mindig szívesen vezetett oda, ahol a buldózerek épp öreg házfalakat bontottak, és teljes utcasorokat. Vladimír volt az, aki megtanított szeretni e pusztítást és rombolást (devastace a demolice). Ma is élvezettel álldogálok Libeňben és nézem, hogyan múlik mindaz a régi, leélt/kopott (zteřené), mindaz, ami nem illik, és ma is szívesen térek be udvaromra a Na Hrázi utca huszonnégyes száma alá, az udvar be van nőve, az ablak ki van törve, amint benézek oda, ahol egy negyedszázadon át boldog voltam…” Menjünk oda! – szakítja félbe hirtelen Sophie a felolvasást. Most – és nekifog kihörpinteni a sörét. 

Öt perccel később, ahogy átmegyünk a Zenklova túloldalára (egykor Rudé Armády, mondja Adam), máris abban az utcában termünk: Na Hrázi. Věčnosti – ahogy Hrabal nevezte. Az utca jobb felét bontották le, szockós kockaépület sarki patikája mellett haladunk, majd mögötte a Billa lapos épülete. A bal oldali utcasoron régi, kopottas házak: a túlélők. A Billa mögött jobbra a Ludmilina utca tűnik fel, a háttérben a kihalt buszpályaudvar és a Náměstí Bohumila Hrabala darabja és annak teraszszerű betonfala látszik, a sarkon mintha a semmibe, a fal alatti pázsitra, a betonszegletre mutatva mondja Adam, mintegy mellesleg, itt állt az U Vaništů kocsma. U Hausmanůnak is nevezi. Ott állt a ház, mutat Sophie a botlatókő irányába, amely a ház helyét jelöli. 

Minek jöttünk ide? Hogy megnézzük a Hrabal-falat a macskákkal, mint a turisták? Mindketten jártunk már itt – mondja Adam rám mutogatva. Valóban, sehol a ház, sehol az udvar, sehol a kitört ablak, a padló szaga, sehol az örökkévalóság. Sehol a kiteregetett pelenkák az emeleten, és a csattogó írógép zaja, amely a passzus folytatásában kerül elő, és amelyet Sophie lassan tovább olvas. Sehol az a gyerek meg az anyja és a zakatoló, majd eltöprengve megakadó katatónia, sehol a műhely teteje, amelyre írógépét cipelte a szerző, hogy sütkérezve gépeljen, és amelyre ráomlott a szomszéd ház vakolata. És amikor az Adamot jellemző katalogikus teljességgel a felolvasást megszakítva Sophie szemére hányja mindezt, ő vállrándító egyszerűséggel csak annyit válaszol: Il n’y en a pas. Adammal kezdjük nem érteni. Ták todle je ten francozskej humor, žejo – fordul hozzám úgy, hogy Sophie is fél füllel elkapja. Az onirizmus tréfái, jut eszembe hirtelen, de nem találom a megfelelő cseh fordulatot. 

Pont ez a lényeg, hogy nincs. Az üresség, a hiány (ľabsence). Mindez már csak irodalom. Szöveg, amelynek referenciáját lebonthatják, de a sorait soha. Itt van, de nem az – összegzi lakonikusan Sophie. Les farces de l’onirisme, jut eszembe hirtelen.