FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa XXI.

Baudelaire sírjához megyek, a Montparnasse temető melletti buszmegállóban szállok át a Froidevaux–Gassendin, hirtelen döntésből kitérőt teszek. Dalos május van, amikor a költő sírjánál jártam utószor, komor mindenszentek volt, és a saját halottaimra gondoltam az idegen sírok közt. Egy Kosztolányi-cikk visz oda, Mallarmé versét ekkor még nem ismerem. A thanathophile Kosztolányi harmadik párizsi cikke visz a „költők temetőjébe”, mert a leírás, amelyet ebben olvastam, egyáltalán nem hasonlít arra, amelynél mindenszentekkor jártam. Az első mondat helyes: „A sír, amelyben nyugszik, egyszerű.” Valóban, semmi dekoráció, csak a kő meg a vésett felirat, a gyűlölt mostohaapa, Aupick tábornok neve, rangjai és méltatása alatt a költő neve jön, „son beau fils décède à Paris”, majd a dátum. Semmi megjegyzés. Alatta a többi családtag. Még annyi sem: poète. Elvétettem volna a költő sírját? Egy másik Charles Baudelaire nyugszik ott, aki nem is volt költő? Vagy Kosztolányi téved?
„Nem jöttem meghatottságra ajzottan, bedekkerrel és vázlatkönyvvel, csak egy rózsaszín metrójegy van a kezemben, mely ideröpített a parnasszusi hegyre, a költők temetőjébe.” Miután átszaladok a piroson a temető szigorú téglafalához, rágúglizok, s valóban, létezik egy síremlék, szoborszerű, ahogy Kosztolányi leírta. Itt van az is a temetőben. Érthetetlen. Ismerős szavak ütik meg a fülem, a kapun áthaladva trappolok a sétányon, idősebb magyar pár. Nem szólítom meg őket, sosem szólítok le senkit csak úgy, ez nyelvfüggetlen dolog. „Baudelaire szerintem a temetőnek azon a részén lesz…” Mondom mégis, és intek egy irányba. „A főbejáratnál vannak hordozható térképek.” „Maga is látogató? Vagy itt él esetleg?” Kérdi az úr. „Mondjuk úgy, visszajáró lélek. Én is Baudelaire-t keresem. Egyszer már voltam, de közben kiderült, kettő van.” Zavartan néz rám, „Mi is voltunk már Párizsban. Éppen csak sétálunk, itt lakunk a közelben, majd holnap megnézzük Baudelaire-t. Most a Luxembourg-kertbe készülünk.” Tuti bolondnak néznek megint, de csevegünk még egy sort arról, hogy hova érdemes menni ilyen szép napon.

Megtalálom a múltkori Baudelaire sírját, ő kell, hogy legyen. Míg a kő előtt üldögélek minden meghatottságtól mentesen, tovább gúglizok. Kiderül, itt van a költő. A másik, a síremlék pedig a 26-os és a 27-es parcella között lesz. Térkép nem jelöli a helyet. A két parcellát pedig keresztülvágja a temetőt átszelő rue Emile Richard, és persze a temetőfal. Hosszú bolyongás kezdődik, és természetesen a rossz oldalon kezdem a kutatást.

„A montparnasse-i temető falánál / megálltam egyszer este, majd gyorsan megindultam…” – írja egy másik párizsi nekroturista, Vítězslav Nezval. Itt kell lennie a síremléknek, a fal mellett, csak tudnám, az Emil Richard melyik oldalán! Nezval egyébként e verse mellett az utazásai apropóján Zbohem a šáteček című kötetkéjében Musset sírjára is írt verset. Baudelaire-t azonban az Ulice Gît-le-coeur útiesszéjében is említi, mint egy korábbi élményt. „A síremlék monstrumszerű. Talán a Démon miatt, amelyet szörnyű stílusban modelleztek, és amely a ravatal fölött lebeg, amelyen Baudelaire életnagyságú szobra fekszik.” Nezval José de Charmoy síremlékének két szoboralakjára utal, az alant fekvő, szalagokkal betekert vézna, múmiaszerű alak fölé egy másik, különös, összeráncolt szemöldökű alak mered a semmibe. Kosztolányi nem démonnak látja: „Egy kőoszlopon vigyorog a rossz szelleme. Ez a kissé színpadias síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős, a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémítottak.”

Valóban két sírja van Baudelaire-nek a Montparnasse-on. „Baudelaire márványával hasztalan szembenéznek // a fátyolon mely ringva messzeséget terít / csupán az Árnya is hű gondviselő méreg / jó belélegezni, ha minket elveszít.” – zárja Mallarmé a Charles Baudelaire síremléke verset (ford.: Weöres S.), amely a La Plume 1892-es számában jelent meg a költő halálának emlékére egyéb emlékversek kíséretében. Ekkor még csak egy sírja volt Baudelaire-nek (és Aupicknek), de mintha Mallarmé verse tiszta absztrakció lenne, és valamiféle képzeletbeli síremléket faragna. A lap ugyanezen számában indult a síremlékállítás kezdeményezése, amely a botrányok és hányattatások folytán, amelyek még Rodint is eltántorították, csak tíz évvel később sikerült végbevinni. Charmoy síremlékének furcsa géniusza távolról a Gondolkodóra emlékeztet. S mintha Mallarmé emlékversének nyomán készült volna: az említett Árny, a fátyol belelátható a síremlékbe – a múmiaszerű test talán a versben említett óegyiptomi halotti istenre, Anubisra utalhat? Erre persze semmi bizonyíték.

Párizsi nekroturistáink és Baudelaire-fordítóink, Nezval és Kosztolányi is úgy ír Baudelaire sírjáról, mintha ez lenne Baudelaire sírja. A költő azonban nem ebben a sírban fekszik, hanem abban, amelyikben Aupick. A család ugyanis nem egyezett bele a költő hamvainak ’áttemetésébe’. Ez a sír kenotáfium: nem fekszik benne senki, üres. Csak szimbolikus értéke van. Nem az emlék, hanem az emlék (üres) helye. Egy nekro-metonímia. Vagy egy elhallgatás-alakzat. Zéró fonéma. Üres jel.