FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Költők városa VII.

Így száll Heine lírai kiáltása Ady tollán. Az 1906-os év utolsó előtti napján a Budapesti Naplóban közölt Heine Henrik keserű című cikkben Ady Endre mintha a „címszereplő” miniatűr portréját szeretné adni. A tárcanovella Heine utolsó párizsi éveinek mozzanatait jeleníti meg: egy éjszakai kódorgás keretében – ám hogy a miniportré mennyire Heinéé, és mennyire Ady önarcképe, lehetetlen eldönteni. Máris saját halálának vizionálásával kezdi, „s vinné szapora taliga testünket a hideg Morgue felé. Abban, ahogy Heine Henrik „keservesen elmosolyodik”, amikor „komédiázáson csípi” magát, Ady arcának torzulására, a színjátékban pedig Ady szerepeire ismerünk. S így tovább. Elutasítja az unalmas, „parfümtelen inkognitó-halált”, amely a puhány Bellininek tetszene. Aztán hirtelen mint sváb paraszt iparos-segédnek akar szegődni, akinek Villette-ben a bálon „buta munkásleányok hízelegnének”. Aztán már csak írni szeretne, megint írni, valami olyasféle verset, mint ami a fenti idézetben szerepel. És itt jön a bökkenő. Efféle verset Heine sosem írt volna, sőt, egyáltalán nem is írt Párizsról (-hoz) verset, alig említi a várost a verseiben. Ebből csak Ady-vers lehet, aki akkor is Párizsért rajong, amikor levelet fogalmaz Érdmindszenten. Igaz, a szerző ismeri Heine életét, a szinte elszólásszerű életrajzi vonatkozásokból világos ez, például Damaszkusz említésénél. A kellő önostorozás eredményeképp megszólaló Úr, aki Buddha, Mózes és Jézus istene, „szóval ilyen tehetős isten” csak úgy leszól Heine fiának, a „szerencsétlen flótásnak.” A biblikus prófétai megnyilatkozás a párizsi éjszakában nem is lehet más, mint paródia, Heine azt kéri az Úrtól, bárcsak tíz percnél tovább tudna hinni valamiben. Az írás végül oltári fricskával zárul, egy virágárus gyerektől faragott koporsót vesz Heine, hogy elküldje Bellininek, miután ráírta a címzett nevét. A virágot persze elviszi szeretőjének. 

Ady Heine iránti rajongásának kevés nyoma maradt, pedig sok minden összekötötte őket. Egy 1905 júniusi cikkében említi: „Heine gúnyai a mamlasz Germánia ellen Heinének fájtak a legjobban.” Mintha csak Ady kompországi magyar ugarnak címzett gúnyairól lenne szó. Egy hónappal korábban rövid cikket ír arról, hogy a költő szülőhelyén, Düsseldorfban szobrot szándékoznak emelni neki, Németországban első alkalommal. Heine német recepciójának közismert megkésettsége és felemássága motiválja az első mondat fenséges iróniáját: „A Kulturvolk, nagy és szent Németország népe, felséges cselekedetre készül.” 

Egy évvel később Ady Heine halálának ötvenedik évfordulóján (február 16.) rövid cikkel emlékezik a költőre, aki „a modern ember, az új, a boldogtalan ember fájdalmáról, kétségeiről, sejtéseiről, vágyairól, örömeiről ő énekelt először. Hérosza ő a modern emberiségnek.” S mintha csak Heine Emlékünnep című versének költői felejtés-szcénáját akarná cáfolni, így folytatja: „Ha akad valaki, aki virágot visz ki ma a montmartre-i temetőbe, sok-sok ezrünk nevében helyezi le a virágot az ő sírjára.” Nem magára gondolt, hiszen ekkor Budapesten tartózkodott. 

Ugyanezen az emlék-ünnepnapon azonban Ady verset is fogalmaz Henrik úr lovagol címen. A helyszín éppen a költő sírja, ahol éjfélkor, akárcsak valami romantikus irónián átszűrt középkorias jelenésben, megelevenedik a költő, hogy kísértetlován átvágtasson a világon (csak Germániát kerüli el). S hogy aztán a világ változatlan közönylétével számot vetve fáradtan visszafeküdjön sírjába, legalábbis a következő ötven évre. Hogy Ady maga is járt Heine sírjánál a Montmartre-on, már az is bizonyítja, Henrik úr szomszédságát is ismerte: „Áttekint a Zola sírjára.” Valóban itt van Zola is, s míg Zével a temetőben bóklásztunk, mi is megtaláljuk Heine sírjánál. 

Aztán véletlenül előkerül egy 1904. március 3-án közölt hosszú cikk a Szilágyból (Levél Párizsból), két hónapnyi szünet után publikált. Ady ekkor járt először Párizsban, s ez után cikkek tömkelegébe írja élményeit. Ebben az elsőben máris hevesen rajong szenvedélyes szerelmi retorikával a városért, ahogy majd oly sokszor. Egyebek mellett azt is leírja, hogy ma járt a Morgue-ban (erről máskor), s hogy „Holnap a temetőket járom.” Heine sírjához is elmegy, a „a dalok dalolójához”, aki a városban már „matrác-sírján” fogalmaz.

Hogy mit csinált pontosan Ady az első párizsi tartózkodása idején, alig lehet rekonstruálni. Talán éppen február 14-én zarándokolt el a montmartre-i temetőbe. Annyi biztos, Heine csodált géniusza miatt ment oda, sőt, mintha ez lett volna az első dolga a városban. Ekkor már az is összekötötte őket, hogy mindketten idegenek és költők e csodás városban. Hiszen Párizs a hazája azoknak a szerencsétleneknek, akiknek nincsen hazája. Ha költő az ember, holt géniuszokért nem megy csodás idegen városokba – mormogom vissszapillantva a járdáról Heine sírjára. Az Élet miatt megy Párizsba, az elevenek szerelme viszi oda, Lédák és remények – fordulok Zéhez, aztán elindulunk a Montmartre fényei felé.